Emberi létünk egyik legfájdalmasabb érzése, amikor úgy érezzük, magunkra vagyunk hagyatva, nincs senki, aki megértene, aki vigasztalna, a nyomorúságban segítő kezet nyújtana. A bethesdai beteg „nincs emberem” (vö. Jn 5,7) mélyről feltörő kiáltása egészen közel jött világunkhoz. Vajon a katasztrófák és háborúk sújtotta földünkön naponta hány emberi ajakról szállhat fel ez a szívet megrázó vallomás?

Keresztyén emberként azt a mélységet is megélhetjük, amikor úgy érezzük, hogy még az Úristen is elfeledkezett rólunk. Isten népe történelme során megannyiszor érezte úgy, mintha az Úr elhagyta volna őt. Ezt élték át és fogalmazták meg akkor is, amikor Isten megengedte, hogy a jeruzsálemi templomot lerombolják és népét fogságba vigyék. Jeremiás siralmaiban – heti bibliai szakaszaink sorában – ekként olvassuk a feltörő panaszt: „Miért feledkezel meg rólunk ilyen sokáig, miért hagysz el minket oly hosszú időn át?” (JSir 5,20) A választott nép tagjai nem akarták észrevenni, beismerni és elismerni, hogy nem az Úr hagyta el őket, hanem ők voltak azok, akik elfordultak Istentől, mert süketté, vakká és érzéketlenné váltak iránta, nem keresték akaratát, hanem csak önmaguk körül forogtak.

Az Úristen azonban soha nem hagy el bennünket, nem hagyja magára az embert, mert a leghatalmasabb és legcsodálatosabb kimenekedést adta számunkra, amikor nem az embert, hanem az Emberfiát hagyta el (vö. Zsolt 22,2; Mt 27,46; Mk 15,34) értünk ott, a golgotai kereszten. Így teljesedett be Ézsaiás próféciája, amelyet az Úr ígért népének: „Magadra hagytalak néhány pillanatra, de nagy irgalommal ismét összegyűjtelek. Túláradó haragomban egy pillanatra elrejtettem előled arcomat, de örök hűséggel irgalmazok neked – mondja megváltó Urad” (Ézs 54,7–8).