Jézus találkozott a vámszedő Lévivel. Az erről szóló néhány vers (Lk 5,27kk) mély teológiai tartalmat hordoz. Megindító, ahogy a megvetett vámszedő egyetlen hívásra otthagyta a boltot és követte Jézust. Szívünkbe égett az elhívást követő lakoma is: bárhogy zúgolódtak is a farizeusok és írástudók, Jézus mégis letelepedett, asztalközösséget vállalt a Lévihez hasonlók gyülekezetével.

Milyen jogcímen szedtek be adókat és vámokat a Jézus korabeli Palesztinában? Vagyoni helyzettől függetlenül kellett megfizetni a fejadót, ezen felül minden izraelita férfitől évente beszedtek fél sékelt a templom fenntartására. A mezőgazdasági terményekre termésarányosan vetettek ki adót, ennek mértéke egy tizedtől a termés negyedéig, harmadáig, különleges esetekben feléig terjedhetett. Ezt a termelők érthetően elfogadhatatlanul magasnak érezték. Az evangéliumi vámszedők összefüggésében azonban nem ezekre a tételekre kell gondolni. Adóztatták a szárazföldi és kikötői áruforgalmat, feltételezhetően a halászatot is; ezeket a pénzeket nem közvetlenül, hanem adóbérleti rendszerben szedték be.

A vámszedőhelyeket adott összegért bérbe lehetett venni, a kibérelt helyeket, amely esetenként csak egy asztal vagy kis fülke volt, attól kezdve a bérlő üzemeltette. Ők és alkalmazottaik voltak a vámszedők. Többet név szerint ismerünk, így a jerikói Zákeust és a cezáreai Jánost (Lk 19,1–10, Josephus: A zsidó háború 2.287). Az átkelőknek minden áthaladó áru után fizetniük kellett, még az eladásra szánt rabszolgák után is. Ha valaki nem tudta az előre becsült vámösszeget beszedni, az veszteséget könyvelt el, de mindenki nyereségre törekedett.

Aki mindenkit kiszipolyozott, az élt meg legjobban ebből a tevékenységből; ráadásul együtt kellett működnie a megszálló hatalommal is. Kíméletlenség és kollaboráció: ez a kettő pontosan elég volt a közmegvetés kivívásához.