Milyen sokfélék az emberek Jézus körül! Vannak, akik vágynak Igéjét hallani. Betöltik a házat úgy, hogy mások már nem is férnek oda. Vannak, akik a tetőt is megbontják, csak hogy Jézus elé tehessék béna társukat. És vannak, akik azért jöttek, hogy belekössenek Jézus szavaiba. Ők nem örülnek annak, hogy valaki meggyógyul, hanem boncolgatják és káromlásnak ítélik Jézus bűnbocsátó kijelentését. Ezeknek válaszol Jézus, a szokása szerint kérdéssel: „Melyik könnyebb?” Lehet ezt is, azt is mondani, de ezek csak szavak. A lényeg: az Emberfia azért jött, hogy Isten kegyelmébe ölelje a bajban lévőt. Azért jött, hogy mind a lelket, mind a testet gyógyítsa. Ezért gyógyult meg ez a béna ember, s ment el hálaadással. Érdemes önvizsgálatot tartanunk: milyen lélekkel keressük Jézust? Mi a fontos számunkra, amikor Igét olvasunk, istentiszteleten veszünk részt? Mi a fontos számunkra az adventből? Látjuk, a gyógyítást átélő gyülekezet szíve Isten dicsőítésével és félelmével telt meg (26). Hódoljunk Urunk előtt mi is szép adventi énekünk soraival: „Dicséret és nagy dicsőség, / Adassék néked tisztesség...” (RÉ 21 372,7)

Dán 9.

132. zsoltár

Adventi időben érdemes jobban odafigyelni Jézusnak azokra a tanításaira, amelyekben jövetelének céljáról beszél. Jézus a bűnösökért jött, őket hívja megtérésre. Jézus Léviért, a vámszedőért jött, aki bűnös, önző életű és megvetett volt, de meghallotta az Úr hívó szavát, megtért, és megváltozott az élete. Kinyílt a szíve és házának ajtaja: nagy vendégséget készített. Megjelentek a farizeusok és írástudók is, a magukat igaznak tartók, és mindjárt méltatlankodtak is, hogy miért ül a Mester vámszedőkkel és bűnösökkel egy asztalhoz. Erre válaszol Jézus, hogy ő nem az igazakat hívja. De vannak-e igazak? Nyilván nincsenek, ahogy az Igéből tudjuk: „Nincsen igaz ember egy sem…” (Zsolt 14,2k; Róm 3,10) Egyszerű a képlet: ha magamat igaznak tartom, akkor nincs szükségem Jézusra. Minden egyéb esetben ott van ő, és hív megtérésre, új életre. Az Úr türelmes pedagógiája a magukat igaznak tartókat nem szégyeníti meg, egyszersmind előttük is nyitva hagyja az önvizsgálat és megtérés útját. Annak belátását, hogy csak „egyéb eset” van, tehát mindnyájan bűnösök vagyunk, akiknek nincsen saját igazságunk (vö. Fil 3,9). Urunk, add, hogy ma sok bűnös gyermeked hallja meg hívásodat!

Dán 10,1–11,1.

305. dicséret

Itt a farizeusok és írástudók azt kifogásolják, hogy Jézus tanítványai nem tartják be a böjti napokat, hanem esznek és isznak, örvendező életet élnek. E kritikusok a kegyesség külsőségeit kérik számon Jézuson és a vele levőkön. Jézus válasza viszont a kegyesség lényegét tárja fel. Ahol jelen van a vőlegény, ott menyegző van és ünnep. Ünnepen pedig nem böjtölnek az emberek. A kultusz és az egyéni kegyesség előírásainak kényszerű követése helyett örömmel fel lehet ismerni, hogy itt van az ünnep ideje, mert eljött a vőlegény (vö. Jn 3,29). Jézus Krisztus új világot, új életet hozott, amely szétfeszíti az eddigi kereteket. Erre ő maga utal a két rövid példázatában, amelyeket az új foltról és régi ruháról, valamint az újborról és régi tömlőről mondott el. Az adventi időszak, amelyben most élünk, a megtisztulás és felkészülés ideje, de ugyanúgy az örvendezés és éneklés ideje is. Szőnyi Benjámin adventi énekével mondjuk: „Ímhol jő a Vőlegény, / Lelkem, menj elébe…” (RÉ21 377, 2) Őt várjuk, aki elfogad és megváltoztat, akinek neve Immánuel, velünk az Isten. Az Úr Jézus örömünk forrása és üdvösségünk záloga.

Dán 11,2–20.

306. dicséret

A szombattörvényt Izráel nagy becsben tartotta, mert ez is megkülönböztette őket a környező népektől. Fűztek is hozzá sok emberi rendelkezést, szigorú, olykor nevetségesnek tűnő tiltást. Így esett meg, hogy szombat napján a búzamagokat tenyerükben morzsoló tanítványokat törvénysértéssel vádolták meg, mondván, amit tesznek, az munka. Jézus ószövetségi történettel felel. Dávid és emberei ettek a szent kenyerekből, pedig a törvény szerint nem lett volna szabad. Jézus itt újra gyógyít és helyreállít. A törvényt, illetve a törvény értelmezését állítja helyre. Ő nem vitapartner, hanem kijelentő Úr! Ő a szombatnak is, a törvénynek is ura. Lehántja a törvény arcáról a ráerőltetett maszkot, az életidegenség és az embertelenség maszkját. Így kerül elő az igazi arc, amelyet a törvényadó Isten, az emberrel „szemtől szemben” (5Móz 5,4) beszélő szövetséges alkotott. Jézus világossá teszi: a törvénynek emberi arca van. Isten mindent az emberért tesz. Törvénye, Igéje nem megfélemlítés és félrevezetés, hanem az ember útjának világossága (Zsolt 119,105). Ez a világosság az Emberfiában, az adventi remények betöltőjében ragyogott fel, aki maga a testté lett Ige (Jn 1,14).

Dán 11,21–45.

308. dicséret

Drámai feszültség vonul végig ezen a történeten. Ellenségei mintha megrendezett helyzet elé állítanák az Úr Jézust. Ott van egy sorvadt kezű ember, és ők figyelik: vajon Jézus gyógyít-e szombaton, megtöri-e a szombattörvényt? Csapdát állítanak, s telve vannak gyűlölettel, szinte már gyilkos gondolatokkal, ahogy a végén írja Lukács: „esztelen indulat szállta meg” őket (11). Jézus felveszi a kesztyűt, áll a próba elé, de úgy, hogy ő lesz a kihívó. A jót állítja a rosszal szembe, a szeretet indulatát a gyűlölet indulatával szembe. Kérdésére csak egy válasz lehet: szabad jót tenni, szabad életet menteni szombat napján is. Isten szeretetének valóságos fokmérője a másik ember iránti szeretet (3Móz 19,18). Efölött nincsen törvény. Jézus azért jött erre a földre, hogy ezt a két törvényt összekösse, amit a szeretet kettős parancsában mond ki (Mt 22,37–40). Ezt gyakorolja most a sorvadt kezű ember meggyógyításában, és ez tölti be további tanításait, tetteit. Ezt teljesíti ki, amikor felveszi a súlyos keresztfát, és odaadja drága életét mindnyájunk üdvéért. Uram, köszönöm, hogy mindennap jót teszel velem! Ma is rád bízom sorsomat.

Dán 12,1–4.

310. dicséret

Jézus a hegyen, egy imádkozva átvirrasztott éjszaka után, fontos döntést hoz: odahívja tanítványait, kiválaszt közülük – Izráel nemzetségeinek száma szerint – tizenkettőt. Lukács a névsort is közli. Elgondolkodtató, milyen sokfélék a tanítványok, nehéz volna bármilyen emberi feltételt találni e kiválasztásra. Sokfélék, ahogy mi is a családban vagy a nagyobb rokonságban. Mégis összetartozunk. Hasonlót mondhatunk a gyülekezetről: ha csak a presbitériumot nézzük, vagy a női kört, egymástól mennyire elütő természetű tagjaink vannak! S az istentiszteleti közösség is sokszínű: ugyanazt az Igét hallgatjuk, és ki-ki mást visz el belőle. Sokfélék vagyunk, mégis összetartozunk, mert egy a mi elhívó Urunk. Ez a Krisztus-test csodája (vö. 1Kor 12,12kk). Ezt élték át a tanítványok is, hogy az Úr mindnyájuknak, még Júdásnak is felkínálta kegyelmét. Lukács az elhívás célját is közli: a tanítványokat Jézus apostoloknak is nevezte. A tanítvány tanul, követi – ha botladozva is – Mesterét. Az apostol pedig az Úr erejével küldetést teljesít, Urát képviseli ebben a világban. Köszönöm, Uram, hogy tanítványod lehetek, segíts a küldötté válásban!

Dán 12,5–13.

312. dicséret

Az eljövendő Messiásról az ószövetségi prófécia ezt írja: „Az uralom az ő vállán lesz, és így fogják nevezni: Csodálatos Tanácsos, Erős Isten…” (Ézs 9,5) Jézusban beteljesedett az erő ígérete! A tanítványi közösség és a sokaság is többször megtapasztalta már, hogy hatalma van a betegségeken és a sötét démoni erőkön. Itt is jöttek sokan, hogy hallgassák őt, és gyógyító hatalmát megérezhessék. Jó volt közelébe jutni is, de ereje kiáradását igazán az érezhette meg, aki megérintette őt (vö. Mk 5,25kk). Ma is a személyes kapcsolat, a közvetlen érintés hoz áldást. Lehet távolságtartó módon valamit tudni róla, lehet a környezetében ismereteket szerezni, de a közvetlen, személyes kapcsolatot semmi sem pótolja. Az ünnepi előkészület idején különösen érdemes önvizsgálatot tartani: milyen közel vagyok Jézushoz? Bibliaolvasásom, imádkozásom szokás-e, napi rutin, vagy kinyújtott kéz Jézus érintésére? Igehallgatásom szellemi kaland-e, vagy engedem, hogy Uram megérintsen? S hogyan készülök az úrvacsorára, a Krisztussal való titokzatos – testi és lelki – közösség áldásait várom-e? Ébredj, erőtlen keresztyénség: erős Istened van!

Jón 1.

313. dicséret