Sokat vagy a gyerekekkel otthon, és sok feladatot vállalsz mellettük, és arról is beszéltél már többször, hogy nálatok nincs klasszikus női–férfi szereposztás. Hogy éled ezt meg, és szerinted milyen ez a családnak?

Én a házasságot mindig is partnerségnek tekintettem, olyan szövetségnek, amelyben közösen oldjuk meg a problémákat. Ebben a közös küzdelemben sose néztem azt, meg a feleségem sem, hogy mi a nő, mi a férfi szerepe, hanem hogy ki mit tud éppen csinálni, vagy mi fekszik neki. Igen, sokat vagyok a gyerekekkel otthon, de délután ötkor meg eltűnök, tehát a feleségem is úgy érezheti, hogy ő van velük sokat otthon.

Akkor műszakváltásban vagytok.

Így igen. Délutánig én rohangálok velük különórákra, aztán majd délutántól estig a feleségem, ő bolondul bele. Tehát mind a ketten sokszor magányosan küzdünk. De ez is a hosszú házasság titka szerintem, hogy keveset találkozunk. És azt végezzük el, ami éppen ott tornyosul előttünk: hogyha éppen ő látja meg a szennyeskupacot, akkor ő rakja be a mosógépbe, ha én, akkor én. Ha neki van éppen ideje hétköznap főzni valamit, akkor ő csinálja, ha én állok neki, hogy az egész konyhát felforgassam, akkor én pancsolok. Addig is lehet mondani a gyereknek, hogy apa most főz, és talán elfoglalják magukat nélkülem is.

Van, amit játék közben tanultál a gyerekeidtől, vagy a játékból átvettél egy műsorba?

Persze. Egyrészt állandóan írom a kis aranyköpéseiket, például mind a mai napig úgy mondják, még talán a nagyobb fiam is, hogy varázserejem van. És ilyenkor, ezekben az önfeledt pillanatokban tudunk úgy beszélgetni is egymással, hogy kiforogja a szó ezeket a kis őszinte elszólásaikat.