Evangélium szólal meg Mózes énekének második felében. Isten megbünteti engedetlen népét, de nem engedi, hogy népének ellenségei elbízzák magukat és csúfolják Isten népét, meggyalázva ezzel az ő ügyét. Isten még a jogos büntetésben sem szolgáltatja ki övéit az ellenségnek. De kik tartoznak Isten valódi népéhez, akikre vonatkoznak az ígéretek? (36-43) Azok, akik Isten Lelke által belátják: minden földi szikla is elporlad egyszer (31), hát még az ember, akinek elernyed élete és hamis bizodalmának minden tárgya (37). S akik rádöbbennek: az egyetlen Kőszikla az Úr, tőle függ minden (39). Az egyedül örökkévaló (40), gőgös, kegyetlen ellenségeinek joggal megfizető (41–42), saját népén könyörülő Istennek adassék dicsőség mindenkor (43). E népnek lehetett vezetője nagyon nehéz, de döntő időkben Mózes. Nem csalódott, voltak tévedései, de Isten végig megőrizte szolgáját a hitben. Ennek bizonysága, hogy még szolgálata utolsó perceiben is az Isten szavának megszívlelésére biztatta népét, mert az Úr szava az egyetlen, amely nem üres beszéd, hanem maga az élet (47).

Mt 12,9–21.

71. zsoltár

Az áldást csakis az Úr adhatja, még akkor is, ha emberi közvetítőket felhasználhat ebben. Nincs nagyobb ajándék, mint amikor az ember ajka áldást mondhat, mielőtt elmegy e világból. Ez a hit, a megnyugvás, az elengedés, a bizonyosság jele. Mózes áldást mondva ment el e világból (1). Mielőtt egyenként megszólítaná a törzseket, az egész néphez szólt (2–5), zárásul is az egész nép megszólításával fejezte be az áldások sorát (26–29). Az áldás mindig Isten ajándékait közvetíti. Ezeket az ajándékokat összegzi itt az Ige. Isten szereti népét. Ennek jelei a következők: Isten jött, felragyogtatta előttünk szabadító szeretetét; ő tette meg értünk az első lépést; érdemtelenül kiválasztott minket (2). Az Úr „kezében” hordoz (27), védelmez (29), megtart (3), örök hajlékot készít nekünk (27). Az Úr megadja nekünk azt a kegyelmet, hogy mindenkor az ő lábaihoz és ne „idegen halmokhoz” telepedjünk le, és mindenkor befogadóan figyeljünk az ő beszédére (3–4). Ha nagy a baj, az égen át száguld segítségünkre (26). Isten áldásában részesültünk, a Jézus Krisztusban. Őbenne valóban az égen át száguldott segítségünkre. Az áldott ember, az áldott nép vallja, hogy nincsen Istenünkhöz fogható (26), és valóban boldog, aki mindezeket megtapasztalta (29).

Mt 12, 22–30.

485. dicséret

Steinbach József

Mózes elvégezte küldetését: nem tökéletesen, de maradéktalanul és hűségesen (10–12). Mózes is gyarló ember volt. Mégis őt választotta ki az Úr arra a nagy feladatra, hogy népét Egyiptomból az ígéret földjéig vezesse, Isten ígérete szerint: a szolgaságból a mennyei szabadságra (4). Minket is felhasznál az Úr szabadító cselekvésében, és minden gyarlóságunk ellenére méltóvá formál bennünket erre a szent feladatra! Isten, Mózes által, népének adta azt a földet, amelyet Mózes, idős kora ellenére is, életerővel és tökéletes látásával megtekinthetett (7). Látása a hit látása volt, és a hit látása tökéletes látás, mert birtokolja azt is, ami itt még nem a miénk. Mózes megnyugodva, a dicsőséget Istennek tulajdonítva mehetett el ebből a világból (5), hiszen a rá bízott feladat maradéktalan teljesítését itt sem Mózes ereje (4Móz 20,10), hanem Isten ígérete és kiválasztó kegyelme garantálta. A ránk bízott feladat itt soha nem lesz – testi szemekkel szemlélve – maradéktalanul kész, de megnyugodhatunk, mert küldő Urunk kipótolja azt, ami itt félig maradt és töredékesen. Az „itteni” ígéret földjére azonban már nem mehetett be Mózes (10–12). Valóban nagy örökség vár ránk, de ezek érdemi része csak az eljövendő világban lehet a miénk.

Mt 12,31–37.

39. zsoltár

Egyetlen nap alatt megváltozhat az egyes ember élete. Elimelek és családja életében tíz év alatt minden megváltozott. Új helyen, más körülmények között új életet reméltek, de a tizedik év végére Naomi, Orpa és Ruth magára maradt. Elimelek, a családfő után a fiai, Mahlon és Kiljon is meghaltak Móáb földjén. Itt volt ugyan kenyér, de kiderül, hogy az élethez ez kevés. A történet több mint háromezer éves, a bírák korának végén vagyunk. Nem háború, hanem a megélhetés miatt keresett új hazát a család idegen földön, ahogyan ma is sokan teszik ezt. A reményekkel indulók azonban gyakran veszteségekkel érkeznek meg valahová, sebekkel terhelten. Amikor emberi gondolat szerint, vezetés nélkül indulunk ismeretlen utakra, és nagyobb kenyérért elhagyunk hazát, családot, hűséget, hitet, az Úr keze elér bennünket is. Naomi ebben a veszteségben értette meg, hogy ahhoz az Úrhoz kell visszatérni, aki életben hagyta őket. Isten Szentlelke a bajok idején megadja a visszafordulásra, a megtérésre való alkalmas időt ma is!

Mt 12,38–50.

349. dicséret

A három özvegy megterhelt lélekkel indul útnak Júda földjére. Naomi számára ez visszatérés, de egyben súlyos teher. Nem szeretünk kudarcainkkal, sebeinkkel visszatérni oda, ahonnét nagy reményekkel jöttünk el. Orpa és Ruth a fiatal özvegység terhét cipeli; szüleik házában idegenek, gyermekáldás nélkül esetleg rossz döntésük tükrét tartanák eléjük odahaza. Az életterheiket némán hordozók egymás sorstársai. Sok ilyen szomorú menet van a világ országútjain, sőt, személyes életünkben is. „…forduljatok vissza…, hogy mindkettőtök nyugalmat találjon majd férjének házában!” – fordul menyeihez Naomi, önmagánál előbbre helyezve őket. A szeretetnek ez a kiáradása szabadítja fel Orpát, hogy hazatérjen, Ruthot pedig elkötelezi, hogy vele maradjon. Anyós és meny így tudja egymást elengedni, és így tud együtt menni, szeretetben; mert „…a legnagyobb a szeretet” (1Kor 13,13). Isten felszabadító és elkötelező szeretete nélkül némán cipeljük életterheinket egy fedél alatt is, egy úton járva, új hazában is. Amikor Betlehembe érnek, felbolydul a város. Miért? Egy hazatérő és egy idegen asszony szeretetben egy úton jár, és idehaza együtt akarnak újat kezdeni. Ennyi elég lenne ma is családok és városok felbolydulásához, megpezsdüléséhez, ha magunk elé tesszük a másikat szeretetben, ahogyan Krisztus tette oda helyettünk önmagát.

Mt 13,1–9.

377. dicséret

Az árpa aratásának ideje van, amikor Naomi és Ruth Betlehembe érkezik, a „kenyér házába”. Tíz évvel azelőtt nem volt aratás, nem volt kenyér, ezért ment el az egész család. A visszatérők, anyós és meny számára áldott, ígéretes idő az aratás kezdete: talán lesz megélhetésük. Isten ma is érvényes ígérete: „Amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás…” (1Móz 8,22) Amikor jólétben vagyunk, gyakran elfeledkezünk hálát adni Isten gondoskodó szeretetéért. Míg idehaza bőség van élelemben, addig a világ csaknem negyven országában éhínség van ma is. Az Ószövetség jó törvénye volt (3Móz 19; 5Móz 24), hogy aratás idején a szegények kimehettek az elhullott kalászokat összeszedni. Ruth, a fiatal özvegy vállalja, hogy dolgozni megy, és gondoskodik magáról és anyósáról is. Tanácsot kér, engedélyt kér, hiszen ő itt idegen, hogy jól gondolja-e. A fiatalabb szolgálni akar az idősebbnek. Kéri a véleményét. Naomi pedig bátorítja, segíti a helyes cselekvésben. A bensőséges kapcsolatokat nélkülöző korunkban a két asszony – anyós és meny, idős és fiatal – egymáshoz való viszonya példa mindannyiunknak! „…szeretettel szolgáljatok egymásnak!” (Gal 5,13)

Mt 13,10–23.

172. dicséret

Mi, reformátusok többnyire „Áldás, békesség”-gel köszöntjük egymást, a ráfelelő köszöntést azonban kevesen ismerik. „Istennek dicsőség!” – ez a felelet, hogy a Mindenható Úr nevének adjunk dicsőséget köszöntéseinkben is. Elimelek jómódú rokona, Bóáz, akinek a földjén Ruth dolgozik, nem szokványosan köszönti a munkásait. „Az Úr legyen veletek!” – mondja az aratóknak, ők így felelnek: „Áldjon meg téged az Úr!” Munkaadó, aki áldással köszönti munkásait, és munkások, akik áldják Istent a gazdájukért, és áldást kérnek életére. A legtöbb munkahelyen ismerjük a kiszolgáltatottságot és a félelmet, de a megbecsüléssel és hálával ritkán találkozunk. Bóáz jellemes személyiség, megbecsüli a munkatársait, az emberei hálásak ezért. Feltűnik neki az idegen asszony, Ruth. Mindaz, amit hall róla, tetszik Bóáznak, elfogadja és befogadja. Ahogyan anyósával viselkedett, kedvessé tette a móábita Ruthot Bóáz szemében. Akár közeliek, akár távoliak vagyunk, a szív indulatát tükrözi, amit teszünk. Bármely pozícióban, szegénységben vagy gazdagságban éljünk is, a szívünkről árulkodik minden kimondott szó, a köszönéseink, az egész életünk.

Mt 13,24–30.

50. zsoltár

Magyarné Balogh Erzsébet