... Isten a sértett, féltékeny és irigy hívőt gyógyítgatná szeretetével, logikus érveivel, hogy megszabadítsa haragjától, ha engedné: „Akkor Isten ezt kérdezte Jónástól: Igazad van-e, amikor haragszol emiatt a bokor miatt? Ő így felelt: Igazam van! Haragszom mindhalálig! Az Úr ezt mondta: Te szánod ezt a bokrot, amelyért nem fáradtál, és amelyet nem te neveltél, amely egyik éjjel felnőtt, másik éjjelre pedig elpusztult. Én pedig ne szánjam meg Ninivét, a nagy várost, amelyben több mint tizenkétszer tízezer ember van, akik nem tudnak különbséget tenni a jobb és a bal kezük között? És ott az a sok állat is!” (Jón 4,9–11) Isten a prófétát a bűnös nagyvárosba küldte, hogy hirdesse nekik a megtérést.

Jónás azonban az ellenkező irányba megy. Nincs kedve a prófétasághoz? Kényelmes, lusta vagy fél? Félhet is, mert a hitetlenek, az Istent tagadók gúnyolódnak majd, esetleg megtámadják vagy meg is ölik, hiszen ez volt sok próféta sorsa. Félti az életét, a kudarctól és a megszégyenüléstől fél. Nem hitte, el sem tudta képzelni, hogy megtérnek az emberek. Akkor mi lesz? Az még kínosabb, ha mégsem lesz ítélet, mert Isten meggondolja magát, és megkegyelmez nekik. Akkor ő tévedett? Fölöslegesen riogatott? Inkább el sem megy, kockázatos ügy a prófétaság. Mégis tisztáznia kellett volna nyíltan a küldővel: nem megyek, küldj mást! De nem. Jónás hallgat, és menekül Isten elől, a feladata és önmaga elől is. Ugyan hová?

Isten úgy intézi a dolgokat, hogy azt, akit egyszer megszólított – hiába menekül más gyülekezetbe, más országba, más vallásba vagy munkába, szenvedélybe, mámorba –, fölébreszti. A viharral, amely körülötte támad, a családtagokkal, az emberek firtató kérdéseivel. Nem bújhat el, szembe kell nézni, be kell vallani, ki ő és kiben hisz, merre tart. Lehet, hogy kidobják, ha kiderül, a végén úgyis el kell végezni a kapott feladatát. De milyen bosszantó, hogy Isten mindenkire kiterjeszti szeretetét!

Igazam van, amikor haragszom? Milyen időszerű kérdés ez! Vajon tudunk-e örülni mások megtérésének, megváltásának? Élvezzük, hogy Isten kiválasztott minket, de haragszunk, ha másokkal is irgalmas, mert mi nem. Furcsa logikája van a sértettségnek: „Azért akartam először Tarsísba menekülni, mert tudtam, hogy te kegyelmes és irgalmas Isten vagy, türelmed hosszú, szereteted nagy, és visszavonhatod még a veszedelmet. Most azért, Uram, vedd el az életemet, mert jobb nekem meghalnom, mint élnem! Az Úr azonban ezt kérdezte: Igazad van-e, hogy haragszol?!” (Jón 4,1–4) Még kérdés, hogy kinek van igaza?