Jézus itt a tanítványait szólítja meg, nekik mindig többet ad, mint másoknak. A hegyi beszédből ismert boldogmondásokat (Mt 5,3–12) ismerjük fel az itteni tanításban, amelyet „mezei prédikációnak” is nevezünk. Két távlatot állít egymással szembe az Úr, a „most” és a „majd” távlatát. Akik Jézus tanítványává szegődnek, azoknak szembe kell nézniük szegénységgel, éhezéssel, sírással és üldöztetéssel. A „most”-ban, a jelenben vállalniuk kell mesterük útját, a megaláztatás és szenvedés útját. De áldott reménység töltheti be a szívüket, mert Jézusban eljött a Szabadító, és benne elérkezett Isten országa. Isten országában pedig lesz kárpótlás, megelégíttetés és vigasztalás. A tanítványok tehát folytatják majd mesterük útját, amely a dicsőségbe vezet. A két időtávlat között a reménység ajándéka adatik az Úr követőinek. Ezt az ajándékot nyerték meg az első advent várakozói is, ahogy Mária énekében látjuk: „…éhezőket látott el javakkal, és bővelkedőket küldött el üres kézzel” (Lk 1,53). Ugyanez a reménység töltötte be az első keresztyén gyülekezet szívét, és Isten mai népének is ez ad erőt: betölti ígéretét az Úr. Aki benne bízik, sohasem csalódik.

Jón 2.

146. zsoltár

A világ a „tartozik és követel” kényes egyensúlyát igyekszik fenntartani, kevés sikerrel. Tapasztalatunk az, hogy a követelőzés hangja mindig erősebb. Az ember könnyen hibáztatja a maga bűnéért a másikat, s nem szeret szolgálni, hanem elvárja, hogy mások szolgáljanak neki. Jézus mást kínál azoknak, akik Igéjét hallgatják. Amiről beszél, az Isten országának felségterülete, ahol a szeretet uralkodik. Aki ide belép, annak teljesen maga mögött kell hagynia a világ törvényét, és Isten országának törvénye fogja irányítani. Természetes lesz számára az ellenség szeretete, a jótétemény a gyűlölködőkkel szemben, az áldásmondás az átokra, az imádság a bántalmazókért (27–28). A szeretet uralma alatt nem az lesz a kérdés, hogy én mit kaphatok, hanem sokkal inkább az, hogy mit adhatok, és hogyan szolgálhatok másoknak. A kiemelt Ige, az „aranyszabály” is arról szól, hogy legyek a jó cselekvésében az első, előzzem meg a másikat, azt tegyem, ami nekem is jólesne. A tanítványokkal együtt mi is érezzük, hogy túl nehéz lemondani a viszonzásról, túl nehéz a szolgálat, az odaadás útja. De az Úrra nézünk, aki eljött közénk, minden jogáról lemondott, és „már akkor meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk” (Róm 5,8).

Jón 3.

314. dicséret

Ez a szakasz az emberi együttélés bizonyos kérdéseiről szól. A tanítványi körnek, illetve a gyülekezet közösségének az Úr útmutatásaira van szüksége ahhoz, hogy a mindennapok útvesztőiben eligazodjon. Így tanít Jézus az ítélkezésről, a gerenda és szálka akkor is közismert példáját felhasználva (42), és tanít a vezetés felelősségéről, valamint a mester és tanítvány kapcsolatáról (39–40). Ezek között hangzik el a megbocsátásról szóló tanítás. Mennyire fontos volt ez Jézusnak! Emlékezzünk arra, hogy a Miatyánk elmondása után csak erre az egy kérdésre tér vissza, újra hangsúlyozva fontosságát (Mt 6,14–15). A Mester talán látta, hogy tanítványai ezen a ponton mennyire elmaradtak tőle. És látja, hogy nekünk is nagyon nehéz a megbocsátás leckéje. Nem tőle való a haragtartás, a háborús feszültség fenntartása a családban, munkahelyen, más közösségekben. Nem tőle való az, amikor azt mondjuk: megbocsátok, de nem felejtek. A láng talán elalszik, de a parázs bármikor fellángolhat. A krisztusi út a megbocsátás útja. Ha erre rálépünk, azt is megtapasztaljuk, milyen jó megbocsátásban részesülni, nemcsak emberektől, hanem mennyei Atyánktól is. Ünnepre készülünk. Legyen az adventi időszak az elengedés áldott ideje!

Jón 4.

316. dicséret

A látszat, a megtévesztés sok kárt okoz az emberi kapcsolatokban. Van, aki szép szavakat mond, de tettei egészen másról árulkodnak. Van, aki az igazság álarcát ölti fel, belül pedig telve van hazugsággal. A Szentírásból tudjuk, hogy a megtévesztés a Sátán fegyvere, aki „a világosság angyalának adja ki magát” (2Kor 11,14). Jézus tanítása olyan világot nyit ki, ahol minden átlátható, egyértelmű. Jól ismerjük Madách Imre Az ember tragédiája című művéből a híres mondatot, amelyet a szerző éppen Lucifer szájába ad: „Nem adhatok mást, csak mi lényegem.” Ez így van velünk, emberekkel is. Jézus ezt a lényeget keresi és találja meg. Őt nem tévesztik meg a hazugságaink, kegyes csalásaink. Szavai leveszik az álarcot rólunk, és a külső látszat mögé mutatnak. A jó fának jó a gyümölcse, a rossz fának pedig rossz. Az Úr tekintete előtt minden hazugság megsemmisül. Ez a tisztaság és egyértelműség jellemezte már földre érkezését is. Mindenki azt adta, ami a lényege volt: Mária és József engedelmessége, a pásztorok, a keleti bölcsek hódolata vagy éppen Heródes gyilkos indulata volt a jele ennek. Adventi kérdésünk ez legyen: mit találsz, Uram, itt belül?

Hag 1.

318. dicséret

Jézus itt az igehallgatásunkat minősíti. Nem ott húzza meg a határt, hogy vannak igehallgató emberek, és vannak, akik nem élnek az Igével. Nem, itt arról van szó, hogy van eredményes, üdvös igehallgatás is, és bizony van haszontalan, kárhozatos igehallgatás is! A kettőnek a különbsége ez a három szó: „és cselekszi azokat”. Fontos, hogy Jézushoz jöjjünk, de nem elég. Fontos, hogy halljuk beszédeit, de még ez sem elég! A feledékeny igehallgató tesz így – ahogyan Jakab apostol fogalmaz –, az igazi igehallgató viszont „tevékeny megvalósítója” lesz az Igének (Jak 1,25). Jézus szava parancs, nem elég meghallani, hanem engedelmeskedni kell neki, aszerint élni, ahogyan parancsolja. Cselekedni, megvalósítani! Ez jelenti a mélyre ásást, a kősziklára építést. Vajon mi, lelkészek a sok hirdetett Igéből mennyit tartunk meg? Vajon a buzgó gyülekezeti tagok a számtalan meghallgatott Igéből mennyit valósítanak meg? A viharok és a megpróbáltatások jönnek, ezek mutatják igazán meg, hogy kősziklára vagy homokra építettünk-e. Az Ige testté lett az idők teljességében (Jn 1,14), bennünk pedig ma akar megvalósulni.

Hag 2.

320. dicséret

Advent idején szívünk telve van várakozással. Énekeljük: „Jöjj, népek Megváltója…”, vagy „Ó, jöjj, ó, jöjj, Üdvözítő…!” (RÉ21 375, 379). Mai igeszakaszunkban pedig ezt olvassuk: „Uram, ne fáradj”, ne jöjj. Hogy is van ez? A kapernaumi százados szavai ezek, akinek a szolgája nagybeteg, halálán van. A százados előbb üzent Jézusnak, és az Úr kész meggyógyítani a szolgát. El is indul, és már közeledik, amikor újra jön a százados üzenete. Ezek a szavak nem a távoltartásról, nem az elutasításról szólnak, hanem sokkal inkább az alázatról. Belegondol ez a pogány katona, hogy kicsoda Jézus, és kicsoda ő. Ezért mondja: nem vagyok méltó. Ő ismeri a földi alá- és fölérendeltséget, de Jézus hatalma mindenekfelett való. Izráel vallásos közösségén kívül áll ez az ember, de hite nagyobb másokénál (9), mert Úrnak látja Jézust. Természetes dolog, hogy várjuk őt, a Megígértet, de nem természetes, hogy ő eljön, gyógyít, életet ad. Mert nem vagyunk méltók hozzá. Mélyebb alázatra és nagyobb hitre van szükségünk, hogy lássuk, kicsoda a mi Urunk, és milyen nagy kegyelem, hogy eljött hozzánk és ma is közösséget vállal velünk.

Ézs 1,1–17.

321. dicséret

Nain város határában két menet találkozik. Az egyik a halál menete. Egy özvegyasszony kíséri ki halott fiát a temetőbe, sokan vonulnak vele, osztozva fájdalmában. Velük szemben jön nagy sokaság élén Jézus a tanítványaival. Ez az élet menete, mert ahol az Úr Jézus van, ott élet van. Ahol ő szól, hogy „ne sírj”, ott boldogok a sírók, mert megvigasztaltatnak (vö.: Mt 5,4). Az Úr az élet hatalmával megérinti, megszólítja az ifjút, és visszaadja őt boldog édesanyjának. A sokaság Istent dicsőíti. Csodálatos pillanat ez, amikor sokan felismerik, hogy Isten meglátogatta népét, és az Úr Jézus eljöttével elérkezett a messiási kor. Ehhez hasonló felismerésre jutott az első advent kedves alakja, a némaság után éneklő Zakariás pap: „…meglátogat minket a felkelő fény a magasságból…” (Lk 1,78). Ajándékozzon meg minket ilyen felismerésekkel Urunk! Vegyük észre, hogy a próbában, betegségben, gyászban ő látogatott meg, hogy kihozzon a mélységből! Lássuk meg, hogy munkánkban, sikereinkben, családi életünk örömeiben ő járt köztünk az élet hatalmával! Ismerjük fel meglátogatását Igéiben, az istentisztelet áldásaiban és az adventi felkészülés áldott időszakában!

Ézs 1,18–31.

323. dicséret