Több mint negyven éve van már a lelkészi pályán. Szokott a nyugdíjba vonulásra gondolni?

Egyre többet. Jövőre hatvanöt éves leszek, akár el is mehetnék nyugdíjba, szerintem nem fogok, de a hetvenet nem szeretném megvárni. A szolgálatban eltelt 43 év alatt mindig többgyülekezetes körzetben hirdettem Isten Igéjét. Fiatalon még nem érzi az ember ennek a súlyát, de ahogy telnek az évek, egyre inkább.

Készül valahogy erre az időszakra?

Több hobbim van. Vasárnap délutánonként, ha az időjárás engedi, pihenésként lazítok egy kicsit. Van egy 500 cm3-es Honda chopperem, azzal szoktam itt a környéken motorozni. Emellett kaktuszt gyűjtök, illetve a modellvasút az a hobbi, amellyel régebb óta foglalkozom. Ez utóbbit Zakar Ödön hódmezővásárhely-susáni lelkipásztor szerettette meg velem, aki először harmóniumtanárom volt a debreceni kántorképzőn, majd a debreceni teológián is sokat beszélgettünk.

Hosszú évekig aztán nem is találkoztunk, majd évtizedekkel később felmelegítettük a kapcsolatot. Nem sokkal később meghalt. Végrendeletében rám hagyott néhány mozdonyt, kocsit és egyéb vasútmodellezési kelléket. Ez a hobbi nálam missziós célokat is szolgál: valahogy az iskolában szóba került az egyik hittanórán. Akkora volt a lelkesedés a gyermekek között, hogy indítottunk egy szakkört. Itt, a gyülekezeti teremben gyűltünk össze havonta egy szombaton, és belefogtunk egy terepasztal építésébe. Még nem készült el, mert a Covid közbeszólt. Felnőtt egyháztagok is csatlakoztak hozzánk.

Mi volt az első meghatározó élménye lelkészként?

A teológia elvégzése után egy Zemplén megyei faluba helyeztek a feleségemmel együtt, ahol az első karácsony közeledtével kiderült, hogy a gyülekezetben nem volt hagyománya a gyermekek szentesti szolgálatának. Lázas szervezésbe kezdtünk, összeállt a műsor karácsony estére, meg is telt a templom, mindenki lelkes volt, sikerként éltük meg. Egy évvel később ismét műsort szerveztünk, de meglepetésünkre csak az a negyven ember ült szenteste a templomban, akik általában vasárnaponként is ott voltak az istentiszteleten. Utána megkérdeztem a gyülekezetet, hogy mi volt a probléma, tavaly olyan lelkesen jöttek. – Tiszteletes úr, hát tavaly már láttuk! – mondták őszintén. Néhány év után meghívtak bennünket Pálházára, és igent mondtunk. Két körzetben szolgálunk: Pálháza-Nagybózsva; Vilyvitány-Mikóháza-Felsőregmec.

Lelkészgyermekként nőtt fel a mérai, majd az ongai parókián, ahol édesapja szolgált. Tapasztalata szerint hogyan változott a lelkészi pálya az elmúlt évtizedekben?

Úgy nőttem föl, hogy láttam, miből áll a lelkész szolgálata. Megértettem, hogy ehhez elhivatottság kell, s hogy szívvel-lélekkel kell végezni a feladatokat, amelyek sokszor nem túl látványosak. Emlékszem, édesapámnak bizonyos napjai abból álltak, hogy az irodában végezte az adminisztrációs munkát, vasárnaponként délelőtti és délutáni istentiszteletet tartott Ongán, és bár Arnót is hozzá tartozott, ott csak havonta egyszer volt vasárnapi alkalom. Visszatekintve úgy tűnhet, neki kényelmesebb élete volt.

Ma már egy lelkész egy személyben hittanoktató, könyvelő, pályázatíró és rendezvényszervező is. Az igehirdetések mellett sokféle tennivaló van. Énekcsoportunk van, gyülekezeti kirándulásokat szervezünk. Kárpátaljai (Beregrákos) testvérgyülekezettel tartjuk a kapcsolatot. Teljesen megváltozott a világ az édesapám idejéhez képest, a lelkészeknek pedig követniük kell ezt a változást.