Dóczi Antal: A karácsonyi ajándékozás nem a keresztyénségünk csődje?

Református Élet, IX. évfolyam, 46. szám, 1942. december 22.

Mindenki számára közismert tény, hogy karácsonykor és karácsony előtt a szívek jobban megnyílnak a jótékonyságra, mint egyébkor, és ilyenkor még az is adakozik, aki különben rideg, zárkózott és a mások életével szemben közömbös. Nagyon szívesen könyveljük el ezt úgy, hogy a krisztusi szeretet legalább évente egyszer irgalomra indítja az emberek szívét.

Azonban, ha megfontoljuk, akkor a karácsonyi ajándékozás nemcsak erény, hanem a mi keresztyénségünknek a csődje is. Elsősorban azért, mert a „keresztyén” embernek csak egyszer jut eszébe jótékonykodni. Az ilyen jótékonykodás azonban csak ünnepi póz, enyhe romantika inkább, mint komoly krisztusi sugallat. Krisztus azonban a könyörület lelkét nem ünnepi póznak szánta, a szeretet törvényének megnyilvánulását nem néhány napra akarta korlátozni, hanem egész évre, sőt az egész életre. Szerintem a magyar társadalom vezető és vezetett tagjának az év és az élet minden napján egyetemesen jótékonnyá, szerető szívűvé kellene válnia, hogy a végtelen sok szívtelenség, önzés, durvaság, fölényeskedés, amivel úton-útfélen találkozunk, a Carnatio (az isteni testté létel) csodájában emberies és istenes életrenddé, jósággá, szeretetté oldódna fel.

[…] Ha a magyar társadalomban mindenki, aki csak teheti, egy vagy két családnak a támogatását vállalná, sokat tenne a társadalmi javulás tekintetében. Persze, nem úgy értendő, hogy 20-30 pengőt adok neki havonta, hanem az anyagi támogatás mellett lelkileg is igyekeznék felemelni. Ez bizonyára hosszabb, nehezebb munka. A luxus és a „nélkülözhetetlen” szórakozások helyett a krisztusi szeretet állandó és átfogó gyakorlása válna nélkülözhetetlen feltétellé, akkor a magyar társadalom karácsonya Krisztus testet öltése lenne. Így azonban marad ünnep, amelyik jön és elmegy.

(1942 karácsonyán, a Valéria szükséglakótelepen.)