Molnár János

Végzettsége szerint építőgépész üzemmérnök, 1991 óta a berekfürdői Megbékélés Háza Református Konferenciaközpont igazgatója, második ciklusban a település polgármestere. 2021 januárja óta egyházunk Zsinatának presbiteri elnöke és a Tiszántúli Egyházkerület főgondnoka. Felesége, Csoma Judit a helybeli lelkipásztor, három lányuk és egy unokájuk van. Édesapja Molnár Miklós putnoki, ceglédi, majd Budapest-Kálvin téri lelkész volt.


Honnan eredt a műszaki érdeklődése lelkészgyerekként?

A velem született érdeklődésen kívül anyai nagyapámtól, náluk bátyámmal együtt elég sok időt töltöttünk nyaranként, és amikor már kicsit nagyobbak voltunk, a rozsdás szög kiegyenesítésével kezdődött a dolog.

Molnár János: – A közéletben mindig benne voltam valamilyen módon, mert – és ez keresztyén meggyőződésemből is következik – a közösség minden területen fontos. Fotó: Sebestyén László

Látta, hogy nem unjuk meg, hát egyre több meg több mindent csinált velünk együtt, mi pedig szerettük ezeket. Így aztán csak nagyon rövid ideig merült fel bennem, hogy lelkész legyek, a műszaki pálya vonzása jóval erősebbnek bizonyult.

Bele lehet-e nőni a hitbe, ha lelkészcsaládba születik valaki?

Egyrészről természetesen ilyen közegben nőttem fel, másrészt, bár sok mindent lehet tanulni, tapasztalni és jónak vagy rossznak látni, de igazából hitre jutni kell. Tudom, hogy vannak, akiknek egyik pillanatról a másikra születik hitélményük, de vannak olyanok is, akiknek ez hosszú folyamat, én az utóbbihoz tartozom. Sok vívódással, kétkedéssel, és bár a kételkedésen már régen túl vagyok, a hitem szilárd, az erőssége, az Istennel való kapcsolatom intenzitása valamelyest mégis hullámzó. Mint minden kapcsolaté.

Hogyan ápolja ezt a kapcsolatot?

Természetesen rendszeres templomba járó vagyok, az imádkozás, bibliaolvasás pedig napi gyakorlatom jó ideje. Valamikor ezt inkább úgy gyakoroltam, hogy időnként elolvastam a Bibliának egy-egy szakaszát. Leginkább gyerekkoromban, sok bibliai történetet tanultunk, édesapám tanított. Azok elég erősen megmaradtak, és valószínűleg nem azért, mert édesapám tanította, inkább annak ellenére.

A szülők elleni természetes lázadásra gondol?

Vele szemben kevésbé alakult ki lázadás, mint később, kamaszkoromban, a debreceni refivel szemben. De ez talán nagyobbrészt életkori sajátosság volt, amikor azt gondolja az ember, hogy az egyháznak tökéletesnek kell lennie a benne lévő emberekkel együtt, ami nyilván abszurd, de ebben a korban létező elvárás. És mivel persze ennek nem felelt meg, ezért ez ellenállást váltott ki sokunkban.

Műszaki pályára lépve egy ideig hátra is hagyta az egyházi közeget...

A főiskola elvégzése után jó ideig csakugyan világi munkahelyeim voltak, de a feleségem lelkész, és természetesen gyülekezetbe is jártam.

Hogyan került Berekfürdőre, a Megbékélés Háza vezetőjének?

A rendszerváltozás környékén a Debreceni Konzervgyárban dolgoztam középvezetőként. Akkor már egyértelműen lehetett látni, hogy a gyár bizonyos jól menő részeit azért kezdik tönkretenni, leépíteni, hogy minél olcsóbban meg lehessen venni. Ez ellen főleg a műszaki középvezetők meg a dolgozók jó része is fellázadt. Sokakat elküldtek, ami végkielégítéssel járt, én viszont annyira nem tudtam elviselni a helyzetet, hogy nem vártam meg az elbocsátást, felmondtam, holott azokban a napokban született a harmadik gyermekünk, máig csodálom, hogy a feleségem nem háborgott.

Nem sokkal később kerestek Berekfürdőre olyan házaspárt, amelynek az egyik tagja lelkész, a másik vállalná az üdülő vezetését. Isten ajándékának tekintettem, hogy ezt felkínálták nekünk. Bár üdülővezetői tapasztalatom nem volt, vezetői igen, és úgy érzem, idővel beletanultam, és az egyház hasznára tud válni a Megbékélés Háza. Eredetileg csak rövid időre szólt volna a megbízatás, de azóta is ott vagyunk, sőt, most már a település polgármestere is vagyok. Ezt az hozta magával, hogy a közéletben mindig benne voltam valamilyen módon, mert – és ez keresztyén meggyőződésemből is következik – a közösség minden területen fontos.