Ugye nagyon egyedül vagy?
Messziről indulunk és messzire érkezünk Bogárdi Szabó Istvánnal ebben az interjúban. A gyerekszobában arra ébred egy hároméves kisfiú, hogy az édesapja lepötyög egy zsoltárt a zongorán, majd megismerünk egy bölcs dogmatikust, akivel zöld képű ufókról, a sákramentumok szolgáiról, a háborúról, az angyalokról és az igazságról értekezünk, miután a közelmúltban Károli-díjjal ismerték el a munkásságát.
Mi az első eszmélése Isten Igéjéről?
Haladhatok egy kicsit visszafelé az időben? A sárbogárdi általános iskolai hittanórák jutnak először eszembe, még a pártállami időkből. Óvodáskoromból arra emlékszem, hogy az idősebb testvéreim megtanítottak néhány dicséretre, és amikor hazaérkeztek a szüleim, elénekeltem nekik. Valahol belül éreztem, hogy ez egészen más, mint a csicseriborsó-bablencse vagy valami bugyuta mondóka. A legelső emlékem hároméves koromból való, amikor a szüleim vettek egy zongorát, amelyet beállítottak a gyerekszobába, én pedig arra ébredtem, hogy édesapám egy ujjal pötyög egy szép zsoltárt.
Meglepett, hogy iskoláskori élménye jutott először az eszébe, hiszen lelkészcsaládban nevelkedett fel.
Talán azért az iskolai élmény jött elő, mert a kegyességet gyakorló családban nőttem fel, ahol minden második szó a hit körül forgott. Számunkra az volt a természetes, hogy Bibliát olvasunk és imádkozunk. A hittanórai közeg más volt, rossz értelemben vett megkülönböztetettség. A nagyanyám és az édesanyám imái, az édesapám bibliamesélős estéi ma is sokat járnak a fejemben.
Kedves Olvasó!
A teljes cikk elolvasásához előfizetéssel kell rendelkeznie! Kérjük tekintse meg ajánlatunkat!