Az Ige mellett

II. 6. VASÁRNAP

(6) „…mindent úgy csinált, ahogyan az anyósa parancsolta.” (Ruth 3,1–7)

Ruth a szorgalmas munkájának keresetével bőségesen ellátja mindkettőjüket, így a megélhetésük már nincs veszélyben. Naomi azonban Ruth boldogságára is gondol, ezért így szól hozzá: „…majd én keresek neked otthont, ahol jó dolgod lesz…” Naomi már idős, nem akar ismét férjhez menni, de Ruth még fiatal, családra van szüksége, férjre, aki gondoskodik róla, és gyermekekre. Mivel megtudja Ruthtól, hogy Bóáz, a közeli rokon milyen szeretettel bánt vele az aratás egész ideje alatt, különös dologra biztatja. Ruth mindenben úgy járt el, ahogyan az anyósa, Naomi mondja. Éjjel megy ki Bóázhoz, senki nem látja, és a lábánál hajtja fel a takarót, hogy odafeküdjön. Jelet ad Bóáznak. Jelzi, örömmel venné, ha Bóáz, mint közeli rokon, feleségül venné és gondoskodna róla. A jel célja: bizonyosságot szerezni arról, hogy Bóáz kedvessége udvariasság volt-e csupán, vagy vonzalom. Amit Ruth tesz, különös, de a tisztesség határán belül van. Az erkölcsi határokat semmibe vevő korunkban több józan, tiszta és világos tanácsot adhatnánk gyermekeinknek. Nem könnyű megnyerni bizalmukat, de elfogadó és feltétlen szeretettel, boldogságuk érdekében el kell kezdenünk!

Mt 13,31–35.

138. zsoltár


II. 7. HÉTFŐ

(10) „Hűségedet most még jobban megmutattad…” (Ruth 3,8–18)

A bizonyosságra nem kell sokáig várni, mert Ruth világos szavaira Bóáz egyértelműen válaszol. Mivel Ruth nem keresgél fiatalabb vagy gazdagabb férfi után, hanem a törvény szerint a legközelebbi rokonhoz megy, Bóáz áldottnak, hűségesnek és derék asszonynak mondja őt. Gyönyörű vallomás a kettőjük párbeszéde. Bóáz elmondja, van egy nálánál közelebbi rokon, akiről Naomi nem tudott, de ha az nem vállalja kötelezettségét, ő kész vállalni Ruthot. E bizonyosságot remélte Ruth és Naomi is, és ott, a betlehemi éjszakában, az aratás után a két ember elkötelezte magát egymás mellett. Nem léptek át erkölcsi határokat, sőt, mindenben szabályszerűen jártak el. Bóáznak gondja volt Ruth tisztességére – és Naomira is, aki az ajándékból pontosan megértette: Bóáz eltökélte magát, hogy feleségül veszi Ruthot, ha a közelebbi rokon visszalép. Naomi biztatja és bátorítja. Ebből Ruth megértette és megérezhette: már nem számít, hogy ő móábita. Naomi Istene Izráel Istene, már ő, az Úr vette a kezébe az életét! Mindannyian szeretnénk, ha a Mindenható kezében lennének szeretteink. Tegyük oda őket több hittel, tanítsuk szabályos küzdelemre, és hordozzuk imádságban őket!

Mt 13,36–43.

403. dicséret


II. 8. KEDD

(4) „…tudomásodra hozom, és megmondom…” (Ruth 4,1–12)

Megmenteni, megváltani, hogy ne vesszen el Elímelek és fiainak öröksége. Ez Bóáz szándéka, amikor a mózesi törvény szerint jár el (3Móz 25,25). Többről van szó a szántóföldnél. A névről, a családról van szó, amely nem hiányozhat a közösségből. „Ti vagytok a tanúim, hogy én ma megvettem Naomitól mindazt, ami Elímeleké volt, és mindazt, ami Kiljóné és Mahlóné volt. Sőt a móábi Ruthot, Mahlón feleségét is feleségül veszem, hogy fenntartsam a meghaltnak nevét örökségében, hogy ki ne vesszen a meghaltnak neve testvérei közül lakóhelyének kapujában.” Az örökség megőrzéséről, az élet értékének megbecsüléséről ma sokan másként gondolkodnak. Akik az örökséget csak megszerezni akarják, nem gondolnak az örökhagyókra, csak magukra. Aki a mának él, annak nem számítanak a múlt emlékei. Bóáz tanúkat hív, és jelenlétükben mindent elmond a legközelebbi rokonnak, miközben tudja, veszíthet. Mégsem tehet mást. A rokon nem vállalja az özvegyet, és a tanúk előtt azt kéri Bóáztól, vállalja ő. Bóáznak a törvényes út végéig el kellett mennie, hogy megnyerhesse Ruthot. Sokan éppen azért próbálnak szabálytalanul előnyökhöz jutni, mert félnek, elveszítik azt, amire vágynak. Isten azonban javunkra dönti el ügyünket, ha őbenne bízva, szabály szerint járunk el.

Mt 13,44–46.

296. dicséret


II. 9. SZERDA

(17) „Fia született Naominak!” (Ruth 4,13–22)

Bóáz és Ruth házasságából egy fiú született, Óbéd, aki Dávid, Izráel második, nagy királyának nagyapja. Egy móábita asszony anyósa iránti hűsége és szeretete példázza, Isten áldásokkal ajándékozza meg azokat, akik nem szűnnek meg őt keresni, hozzá térni, benne bízni. Ruth új életet kapott Isten népében, áldott családdal és gyermekkel ajándékozta meg a Mindenható. Ahol pedig ennyire nyilvánvaló Isten jelenléte, ott hangoznia kell a magasztalásnak. Naomi szomszédai ezt teszik: áldják az Úr nevét. Látják, Naomi nem maradt támasz nélkül, gondot viselnek rá, és együtt magasztalják ezért a felséges Istent. Naomi áldottnak mondja önmagát, mert nyugalmat talált. A könyv elején kétségbeesett családról olvasunk, akik idegenben próbálnak boldogulni. Tíz év után a még élők visszatérnek, és Isten segítségét kérik, Isten pedig cselekedni kezd, és megadja azt a nyugalmat, amelyre Naomi vágyott. A boldogság valójában biztonság, a biztonság nyugalma. Ebben élhetett Ruth, a távoli, idegen, móábita asszonyból lett áldott édesanya, akinek neve ott van Jézus Krisztus családfájában. Ilyen áldásokat készített el Isten a mi számunkra is. Ne siettessük, de ne is késlekedjünk, hanem hittel engedelmeskedjünk a Lélek vezetésének, Isten szavának!

Mt 13,47–50.

255. dicséret


II. 3. CSÜTÖRTÖK

(15) „…a lelkemet öntöttem ki az Úr előtt.” (1Sám 1)

Kétszer tette meg Anna ugyanazt az utat a silói szentély és az otthonuk között. Az elsőt megterhelt szívvel és lélekkel, gyermektelenül, a másodikat a gyermekkel együtt, akivel az imádságait meghallgató Isten megajándékozta őt és férjét, Elkánát. Amikor a kétségbeesett asszonyt először látja Éli, a pap, részegnek mondja. Miután válaszából megérti, hogy néma könyörgése kimondhatatlan szenvedéseiből fakad, így szól: „Menj el békességgel! Izráel Istene teljesítse kérésedet, amivel hozzá folyamodtál!” (17) Mi másért megyünk, mennénk az Úr elé, a gyülekezetekbe, ha nem azért, hogy kimondhatatlan fájdalmainkat vagy hálánkat a Mennyei Atyának mondjuk el? Elesett állapotainkban nekünk is arra van szükségünk, hogy a hirdetett Ige, a közösség imája bátorítson és erősítsen. Amikor pedig Anna a gyermekkel visszatér, Éli is meggyőződhet arról, hogy Isten cselekedett. „...teljesítette kérésemet, amivel hozzá folyamodtam.” (2) Számtalan, fájdalmát kiöntő lélek szomorúsága tölti be gyakran a templomainkat. A magasztalás és a hála ritkábban visz Isten elé. Ideje, hogy mi is megtegyük a második utat, és a meghallgatott imádságainkra kapott válaszokért, Isten kegyelmes tetteiért együtt magasztaljuk a Mindenhatót, hogy a hála jó illata átjárja közösségeinket!

Mt 13,51–52.

96. zsoltár


II. 4. PÉNTEK

(1) „…felemelte arcomat az Úr. Tudok már mit felelni ellenségeimnek…” (1Sám 2)

Anna helyzete nagyon megváltozott. Aki Isten kegyelmét átéli, annak életét nem keseríthetik ellenséges, szeretetlen emberi megnyilvánulások. Hálaénekéből ma is sokat tanulhatunk. Anna és Elkána ígérete szerint a gyermek, Sámuel „az Úr szolgája lett” (11). Isten azonban bőkezű, és Sámuel után, aki Éli mellett maradt Silóban, még öt gyermekük született. Sámuel szolgálata kedves volt mind az emberek, mind az Úr előtt, de Éli és fiai megvetették és meggyalázták magukat és a szolgálatot. Jézus világosan mondja: két úrnak nem lehet szolgálni (Mt 6,24), aki méltatlanná válik az elhívásra, magában hordozza saját vesztét. Éli próbálkozott, hogy fiait visszatérítse az Isten szerinti útra, de ők nem akartak kijönni bűneikből. Amikor Isten megjelenti Élinek az egész háznépe pusztulását, Éli nem könyörög, nem esedezik. Pedig éppen Sámuel születése volt a jel, hogy az Úrnak nincs lehetetlen! Mi sem látjuk jelnek Isten egyértelmű tetteit az életünkben, nem bátorodunk fel a bűn elleni harcra, pedig ő nem elveszíteni akar, hanem megmenteni. Krisztus olyan Pásztor, aki a századiknak is nyomába eredt (Lk 15,4)!

Mt 13,53–58.

510. dicséret


II. 5. SZOMBAT

(1) „Az ifjú Sámuel pedig az Úr szolgája volt Éli felügyelete alatt.” (1Sám 3–4,1)

Félelmetes szembesülni azzal, hogy vannak idők, amikor nincs kijelentés, nem szól az Úr (1). Jézus arra biztat: keressünk, zörgessünk, kérjünk (Mt 7,8). Dávid azért könyörög Istenhez, hogy szóljon, válaszoljon, adjon vezetést, mert nem akar elaludni a halálra (Zsolt 13,4). Éli már megadta magát a halálnak, nem küzd. Sámuelnek azért megtanítja, hogyan feleljen az Úr hívására: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!” (9) Miközben tanítjuk egymást a hit útján járni, néha észre sem vesszük, hogy régen lemaradt a lelkünk. Vigyázzunk erre! Amit Isten mond Sámuelnek, számára túl nehéz, nem tudja, hogyan mondja el, mit kezdjen vele. A prófétai szót azonban át kell adni annak, akire tartozik. Éli megadással fogadja: „Ő az Úr. Tegye azt, amit jónak lát.” (18) Igen, Isten élő és cselekvő Úr, Igéje él és hat, elvégzi, megcselekszi azt, amit akar (Zsid 4,12). Nem hagy válasz nélkül, ha kérjük, sőt könyörgünk azért, hogy meg akarjuk változtatni gondolkodásunkat, az életünket, és meg akarunk térni őhozzá, aki az Úr. Isten Szentlelkének felügyelete alatt mi is növekedhetünk a hitben, az engedelmességben, a szolgáló életben.

Mt 14,1–12.

408. dicséret