A beszélgetésünk apropója, hogy decemberben Magyarság Háza díjban részesült, de korábban már átvehette a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést is. Kárpátalján mindenki tudja, ki Ivaskovics József, és mindenki ismeri a Credó együttest. Önnek mit jelentenek ezek a kitüntetések?

Nehéz kérdés, mert én nem a díjakhoz vagyok hozzászokva. Az életem során inkább más dolgokat kaptam, így nem is nagyon tudom kezelni ezt a helyzetet. Nem tanultam meg örülni az ilyeneknek, mindig meglep, hogy mások ezt milyen jó szívvel fogadják helyettem is, ez megnyugtató, mert akkor nem hiába ismertek el.

A minap osztotta meg a közösségi oldalán Dupka György kárpátaljai költő, hogy harmincöt évvel ezelőtt alakult meg Ungváron az Ivaskovics Trió. A kezdetekben két fivérével zenélt. A rendszerváltás korszakában bejárták a magyarlakta falvakat, hogy az emberekben felébresszék a szunnyadó magyarságtudatot. Ungváriként magam is emlékszem, hogy szinte nem volt olyan kulturális rendezvény, ahol ne hangzott volna el Dupka György Levél című verse, vagy Tárczy Andor Ungnak és Tiszának sebes a járása kezdetű költeménye. Horváth Sándor Mert a haza nem eladó sorai a kárpátaljaiak második magyar himnusza lett. Hol tartanak ma, amikor a magyarságtudatot az ukrán hatóság próbálja visszaszorítani?

A '80-as, '90-es évek csodálatos időszak volt. Akkor ébredeztünk, fejjel mentünk a falnak, és tettük, amit tennünk kellett. Ma nehezebb a helyzet. Aki magyarként zenél, regényt vagy verset ír, az tudja, hogy mindez csak akkor tud a közönséghez eljutni, ha az anyaország támogat bennünket. Örülnünk kellene ennek, ugyanakkor szomorú is, hogy miért nem az az ország támogatja a munkásságunkat, amelyben élünk, adózunk, neveljük a gyerekeinket. Szinte úgy élek itt, Ungváron, mint egy rezervátumban, sokszor félve megyek el valamelyik hivatalba. A '80-as évek végén bátran nyitottam be bárhova. Akkor alapítottuk meg az első kis zenei szövetkezetünket, Kárpátalján turnéztunk. A zenész kollégák szerint felcseréltük a többezres koncerttermeket sáros falusi klubokra.

De sosem felejtem el az emberek arcára kiülő félelmet abban a teremben, ahol az öcsémmel elkezdtük énekelni a Kossuth Lajos azt üzente című dalt. A párttitkár ott ült az első sorban, és nem történt semmi. Szűnni nem akaró vastapssal köszönte meg az előadást a közönség. Az emberekből szinte kitört a felszabadultság. Ez akkoriban igencsak új volt. Ma rafináltabb módszerekkel szorítják ki a hitet, a magyarságtudatot.