Református családból származik, lelkész felmenőkkel. Nem okozott gondot a családban, hogy ön nem folytatta ezt a családi hagyományt?

Nem, sőt, édesapám beszélt le róla. Ő és édesanyám is lelkész, nagyapám is az volt, a bátyám, a nagybátyám és a keresztapám is lelkészek. Engem is foglalkoztatott az a gondolat, hogy lelkipásztor legyek, vallástanból is érettségiztem a debreceni Refiben. Horsai Endre tanár úr keze alatt tanultam, nagyon hálás vagyok, mert sok alapvető igazságot tanultam meg tőle az életről. Édesapám azt mondta, nem biztos, hogy a habitusom miatt, a lelkészség nekem való. A véleményemnek eléggé vehemensen szoktam hangot adni, ez a konyhában működik, a szószéken kevésbé.

Ha már reformátusság, séfként is Debrecenből indult, a város csúcsétterméből.

Négyen vagyunk testvérek, négy fiú, így a házimunka mindig meg volt osztva közöttünk. Nekem maradt a főzés, amit én örömmel csináltam, mert szerettem a hasam, ma is szeretek enni. Nem is akartam gimnáziumba menni, gondoltam, hogy szakácsnak tanulok. A szüleim azt mondták, hogy előbb érettségizzek le, utána lehetek szakács. A vendéglátás mindig is vonzott. Mi nagyon ritkán jártunk vendégségbe, leginkább hozzánk jöttek ünnepelni. Ilyenkor anyukám főzött, én segítettem, amit nagyon élveztem. Különösen azt, hogy valamit készítünk, aztán jönnek öten-hatan-heten, megeszik és megdicsérik az ételt.

Ez a pozitív visszacsatolás megmaradt bennem. Most is hozzánk jönnek a szomszédok, együtt főzünk, mert szívesebben vagyok vendéglátó, mint vendég. A gimnáziumi érettségi után kétéves szakképzésre mentem, a gyakorlatot a debreceni Aranybika szállóban kezdtem. Majd jött a kalandozások kora: Hajdúszoboszló, Tállya, Eger. Tokaj-hegyalján találkoztam egy szakmailag is felkészült séffel, ő indította el bennem az érdeklődést a magasabb gasztronómia iránt. Onnan mentem ki Írországba. Pont akkor kezdődött a gazdasági világválság, így ahogy mentem, azzal a lendülettel jöttem is haza, a debreceni IKONban kötöttem ki.