„Abban az időben nem volt király Izráelben: mindenki azt csinálta, amit jónak látott” (Bír 21,25) – hangzik a Bírák könyvének utolsó mondata, amely megállapítás tartalma talányos. Egyrészről jelentheti jó értelemben, hogy király és királyság nélkül az ígéret földjén mindenki azt tehette, amit jónak tartott, másrészről utalhat a mondat arra is, hogy vezető nélkül rendetlenség, fejetlenség uralkodik az országban.

Saul királlyá kenéséhez az vezetett, hogy az öreg Sámuel saját „fiait tette Izráel bíráivá”, akik „nem az ő útján jártak, hanem a maguk hasznát keresték”. „Megvesztegethetők voltak, „és elferdítették az igazságot” (1Sám 8,1.3). Mintha Éli pap fiainak tragédiája ismétlődne meg, akik miatt „megutálták az emberek az Úrnak szóló áldozatot” (1Sám 2,17). Sámuel fiai alkalmatlanok voltak arra, hogy apjuk nyomdokaiba lépjenek: „Te már megöregedtél, fiaid pedig nem a te utadon járnak. Tégy valakit királyunkká, hogy ő bíráskodjék fölöttünk, ahogyan az minden népnél szokás!” (1Sám 8,5) Izráel nem akármilyen nép, hanem az Úr választottja. A leírás és Sámuel figyelmeztetései, kifogásai (1Sám 8,10–17), valamint Isten Sámuelnek mondott szavai azt erősítik, hogy Izráel eszményi létformája az, amikor közvetlenül az Úr uralma, akarata szerint élnek, és egyetlen királyuk Izráel Istene.

A bírák könyvének utolsó mondatát ennek fényében ekként értelmezhetjük: nem volt még akkoriban király Izráelben, tehát mindenki korlátok, közszolgálatok, adók teljesítése nélkül azt csinálhatta, amit csak jónak látott. Természetesen az Úr parancsolata szerinti jó cselekvéséről van szó és nem egyénieskedő önmegvalósításról. Izráel, Isten népe történelmi tapasztalata és hitvallása, ahogyan számos zsoltárban olvassuk: „Uralkodik az Úr!” (Zsolt 93,1)

Egyedül ő Urunk és királyunk!