Egyéni életében rendületlen hívő, igaz keresztyén volt, „aki megalázza magát Istene előtt, de erős szövetségben él Istenével, s akit Isten irgalmába vetett hite a világ hiúságai, kételyei, kísértései és megpróbáltatási fölé emel ... (A nagyszalontai egyházmegye ülésén tartott gondnoki székfoglalójából.)

Ugyanakkor azt a meggyőződését is kifejezte, hogy a református vallás lényege: „Jézus Krisztus tanítása és a szabad gondolkodás elve.” Ezen az alapon elítélte a dogmákhoz való merev ragaszkodást. A Budapesti Református Ifjúsági Egyesületben 1901-ben tartott egyik előadásában még a fiataloknak is lelkére kötötte, hogy ha kételyt éreznek lelkük mélyében, ne térjenek ki annak megfejtése elől; hanem őszintén keressék az igazságot, és iparkodjanak a dolog mélyére jutni, mert annál mélyebb és őszintébb lesz hitük meggyőződése is. Hitte, hogy „minden ember lelkében benne van az isteni szikrának egy morzsája, amiből kiindulva el kell jutnunk a jóság és igazság örök, mindentudó és mindenható kútforrásához, Istenhez is”.

Végül idézünk még ugyanezen írásból, elhunyt bajtársai temetésén mondott imádságából: „Hozzád emeljük imára lelkünket, Uram; hozzád, aki küzdelemre, megpróbáltatásra, veszélyre hívsz el egyeseket és nemzeteket... Nem gyűlölség, nagyravágyás, hódítási vágy adta a fegyvert kezünkbe. Megtámadták atyai örökünket, el akarják ragadni legdrágább kincsünket, édes hazánkat… Te Benned bízunk, Uram, Tehozzád fohászkodunk… [...] A Te kegyelmedbe ajánljuk itt nyugvó bajtársainkat; adj nekik csendes pihenést és boldog feltámadást… és majdan vezesd be őket az örök dicsőség fényes templomába…”