Teljes izgalomban, a ruhámat igazgatva vonultam a torony felé. Majdnem elfelejtettem, hogy nem a templomajtóban kezdünk. Úgy kellett visszaszaladnunk az irodába, hogy a szertartás előtt aláírjuk az anyakönyvet. Jelentéktelen formaság, gondoltam, míg a ruha uszályát igyekeztem védeni a templomkert porától. Az ismerős irodában óriási nyitott könyv feküdt az asztalon, valahol az utolsó oldal környékén nyitották fel, a bejegyzések sora valamikor a múlt században kezdődött. – Ez már örökké itt lesz – mosolygott rám valaki, és átnyújtotta a tollat. – Most már indulhatunk.

EGY BEJEGYZÉS IS LEHET HITVALLÁS

A református anyakönyvezés kezdeti időszakában biztosan nem formaságnak tűnt, hogy valakit felvettek az egyházi nyilvántartásba. Ezt már az esküvőm után két évvel tudom meg Szatmári Judittól, aki a Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday Levéltárát vezeti. Mint elmondja, a három részre szakadt Magyarországon az egyházkerület a reformáció terjedésével a hódoltság területén alakult ki, emiatt kevés írásos dokumentuma maradt meg a török kiűzése előtti időből, így anyakönyvről sem tudnak.