Sámuel első könyvének 11. fejezete hátborzongató história emlékét őrzi. Ilyenek előfordulnak időnként a Szentírásban, ez a történet viszont egyedi: abban a formában, ahogy a mi Bibliánkban olvasható, csonka. Bő fél évszázaddal ezelőtt, a holt-tengeri tekercsek felfedezése idején került elő egy ősi héber kézirat (jelzete: 4Q51, Kr. e. 50 körül keletkezett), amely tartalmaz néhány, az itt leírt események hátterét megvilágító sort.

Az ammóni Náhás, szól a mi Bibliánkból hiányzó részlet, kegyetlenül elnyomta Izráel két törzsét, Rúbent és Gádot, akik a honfoglalás idején a Jordántól keletre, vagyis az ammóniak szomszédságában telepedtek le. Ez a két törzs kénytelen volt eltűrni, hogy a kegyetlen szomszéd mindenkinek kivájatta a jobb szemét, de volt közöttük hétezer ember, akik elmenekültek, és északabbra, Jábés-Gileádban kerestek menedéket. Eltelt egy hónap, mondja a szöveg, és Náhás a város alá érkezett. Ettől a ponttól kezdve ismerjük a folytatást: a városlakók kétségbeesetten próbáltak szövetséget kötni, készek lettek volna behódolni – az ammóniak velük is közölték, hogy a béke ára jobb szemük kivájása lesz. A nép tehetetlenül kesergett, de Saul hírét vette a készülő gyalázatnak, megszállta Isten lelke, és mindenki látta, hogy nem viccel. Legyőzte először az izráeliták rettegését, majd a megszégyenítésükre törő ellenséget is. A szégyen helyébe a győzelem mámora lépett.

Nem tudjuk, mikor maradt ki vagy hagyta ki szándékosan egy másoló a történet nyitányát, de van néhány külföldi bibliafordítás, amely közli ezt az egységet is. Ez a történet mindenesetre rövid és hosszú formájában is ugyanarról szól: Isten népének kiszolgáltatottságáról, szabadító utáni sóvárgásáról, és arról, hogy mi történik, ha az ember szívében az Úr félelme foglalja el az ellenségtől való rettegés helyét.