Lelkész, népdalénekes, népdalgyűjtő, bábszínész. Kinek tartja magát: elsősorban lelkésznek vagy kultúraművelőnek?

A kultúrát és a hitet nem lehet elválasztani egymástól. A kultúra az ember látható és láthatatlan ruhája – ahogy az ember mozdul, ahogyan húzza a lábát vagy előreszegi a nyakát, amilyen szókinccsel bír, ahogy a fogalmakat értelmezi, ahogy öltözködik, játszik vagy énekel, ahogy szeret, ahogy az Igét értelmezni tudja, amilyen az írása, a munkája gyümölcse – mindez örökölhető és tanulható. A kultúra, a művészet valamiféle egyensúlyt teremt az elmélet és a szív között, olyasmi, ami megtölti mindkettő zsákját, és tudjuk, hogy minden zsákból csak azt lehet kihúzni, ami benne van. Az ősi zsák fonalai hittel vannak átszőve, Jézus nem változik, „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz”. A magyar népművészet olyan színtiszta józanságot és igazságkeresést őrzött meg, a „hogyant”, amely nélkül nem lehet magyar közösséget fenntartani. Ez nem magyarkodást jelent, hiszen nagy tisztelője vagyok a más kultúrák tiszta forrásainak, zenéjének, szőtteseinek, hanem áldásként érzem a magyarságom ajándékait. Nagy példaképem Fülep Lajos lelkész, esztéta, bár ezek a címek nem jelzik eléggé emberi nemességét és megfoghatatlan egyéniségét. Ő mondta azt, hogy a formától elválaszthatatlan a jelentés, miközben a formán dolgozunk, a jelentés formálódik. Gyönyörű szép, és kimondhatatlan hálával tölthet el bennünket, hogy a jelentést Isten Lelke formálja, és mi ebben közreműködhetünk, ha Isten alkalmasnak talál bennünket erre.