Sámuel mindig küldetésben járt. Amikor szólt hozzá az Úr, odament ahhoz, akihez küldte, és elmondta az üzenetet. Prófétai szolgálat ez. Pál apostol a prófétálásról azt írja: „…buzgón kérjétek a lelki ajándékokat, de leginkább azt, hogy prófétáljatok.” (1Kor 14,1) A prófétai szó mindig építő, bátorító, vigasztaló. Sámuel nem kételkedett ebben, még most is úgy állt az Úr előtt, mint egykor Sílóban: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád.” (3,10) Annak bizonyosságában beszélt Saullal, hogy amit mond, az Isten üzenete Saul számára. Saul azonban sokszor kihagyta számításaiból Istent. Igaz, többször megszégyenült emiatt, voltak kudarcai, de valahogy kikerült a nehéz helyzetekből. Úgy gondolta, nem követett el végzetes hibát. Most is meghallgatja Isten üzenetét, de nem tartja meg teljesen. Azt tartja meg, amivel egyetért. Csak egy kicsit tér el attól, amit Sámuel mond, ez azonban elég ahhoz, hogy Isten iránt engedetlen legyen. Mi is szeretjük az áldó Igéket, de nem szeretjük az intő szavakat. Csak kicsit térünk el, és abban engedelmesek is vagyunk, amivel egyetértünk. A prófétai szó azonban nem megengedő beszéd! Isten Igéjéből egyetlen szót sem lehet földre ejteni, nem tehetünk hozzá, és el sem vehetünk belőle! (Mt 5,18; Jel 22,18) A szerető Isten szól hozzád, ő azt akarja, hogy élj!

Mt 17,14–21.

99. zsoltár

Különváltak az utak. Sámuel és Saul nem tudott tovább egy úton járni. Egyikük végsőkig engedelmes az Úrnak, másikuk megtanulta az engedelmesség látszatának fenntartását. Saul nyájas szavakkal köszönti a prófétát, de akinek a füle Isten határozott szavához szokott, azt nem lehet ezzel megtéveszteni. Sámuel súlyos igazságokat mond, de Saul még reménykedik: „…jöjj vissza velem, hogy leboruljunk az Úr előtt!” (25) A nép miatt, a királyság miatt visszatér Sámuel Saullal együtt, de csak azért, hogy helyreállítsa Isten igazságát, és elvégezze azt, amit Saul nem tett meg (33). Ezek után Sámuel nem mehetett egy úton azzal, aki megvetette Isten szavát. Kivel jársz egy úton? Megtéveszthetnek-e téged a látszatok? Nagyon nehéz időket él ma az egyház, mert egyre keskenyebb Krisztus útja. Megalkuszunk, kompromisszumokat kötünk, de amikor olyan árakat fizettünk meg, amit nem Isten akart, akkor el kell viselnünk a veszteségeket. Aki megveti Isten Igéjét, azt Isten is elveti (23). Sámuel azt mondta, lehetetlen, hogy ne imádkozzék tovább a népéért, és ne tanítsa őket továbbra is. Az értünk könyörgő Krisztusban bízzunk, és hozzá esedezzünk önmagunkért és a ránk bízottakért, és tanuljuk meg tőle az engedelmességet (1Pét 4,17)!

Mt 17,22–23.

183. dicséret

Magyarné Balogh Erzsébet

A mai ember nagy jelentőséget tulajdonít a maga tapasztalatainak, amelyeket maga lát és hall, és azoknak a következtetéseknek, amelyeket azok alapján levon, a saját maga véleményének, amelyet azok alapján kialakít. Ez persze nem baj, de amikor ítéletet alkotunk, jó azt is belátni, hogy mi a legtöbbször csak azt látjuk, ami a „szemünk előtt van”, sőt, néha csak azt, amit mutatnak, sőt, amit láttatnak nekünk. Jó tisztában lennünk azzal, hogy a világról, a másik emberről, sőt, akár magunkról szerezhető tapasztalataink „tükör általiak”, korlátozottak. Az Ige ma először erre emlékeztet minket: ne gondold mindentudónak magadat, a valóságnak sok olyan szelete van, amely rejtve van előtted. Isten előtt azonban semmi nincsen rejtve. Ő pedig nyitogatja a szemünket arra, hogy túllássunk azon, ami a szemünk előtt van. Lássunk túl a másik ember mogorvaságán, vegyük észre mögötte a ránehezedő nyomást, az elfojtott küzdelmeket! Lássunk túl a másik ember közönyén, érzékeljük mögötte múltbeli csalódásait, kiábrándultságait. Lássunk túl a másik cinizmusán, érezzük meg mögötte a sebzettséget, ami okozza. De lássunk túl a másik önfeledt fesztelenségén, lazaságán is: lehet, hogy felelőtlen könnyelműség van mögötte. Ne ítéljünk gyorsan, ne ítéljünk a látszatok alapján, kérjük Isten Szentlelkét, tárja fel nekünk is azt, ami a szívben van.

Mt 17,24–27.

461. dicséret

Milyen csodálatos az, amikor az ember az életében meglátja, megérzi, hogy Isten gondviselő keze vezeti őt, alakítja körülötte az eseményeket, mozgatja a szálakat. Ez a mai történetrészlet is ezt példázza. A héten arról olvashattunk, hogy Saul hatalmi gőgjében elfordul Istentől, Isten pedig új vezetőt választ népének. Sámuel meglepődésére királlyá keneti fel vele a látszólag arra nem érdemes betlehemi pásztort, Dávidot, úgy intézi, hogy a fiú tehetsége révén az udvartartás tagja, Saul udvari zenésze legyen. Most pedig Dávid „éppen akkor” érkezik, amikor a vele kapcsolatos isteni terv következő fontos lépéséhez szükséges: tanúja lesz Góliát hetvenkedésének. Mi meglátjuk-e, hogy Isten gondviselő kegyelme a mi életünket is igazgatja? A jó, és persze amit nehezebb elfogadni, a rossz is „éppen akkor” történik velünk, rajtunk, amikor annak Isten tervében helye van. Aki ezt meglátja, az a jóban ebből hitet, bizalmat és örömöt, a próbákban pedig erőt, tűrést és kitartást meríthet.

Mt 18,1–5.

131. zsoltár

Saul segíteni akar. Páncélját és fegyverzetét bocsátja Dávid rendelkezésére, hogy segítse a Góliát elleni, emberileg esélytelennek tűnő párbaját. De az eddig a puszta vadjaival harcoló pásztorfiú nem szokta meg a nehéz páncélban a mozgást, csetlik-botlik benne, a kárára van, inkább udvariasan visszautasítja. Jól dönt, Isten máshogy szerzi meg általa a győzelmet. Talán nekünk is vannak bevált megoldási, küzdési módszereink, javaslataink. Néha azokat másoknak is ajánljuk. Józanságra késztet minket a mai Ige. Nincsenek egyedül üdvözítő receptek, minden helyzetben, mindenki számára jó, egyetemes megoldások. Dávid és Góliát esetében az Isten emberileg esélytelen módszerrel arat győzelmet. Nyitottságra késztet a mai Ige. Ne csüggedj, ha automatizmusaid, kliséid csődöt mondanak. Inkább légy nyitott arra, hogy Isten miként szerez neked győzelmet, milyen fegyvert választ ma neked. Mert ő erre teszi a hangsúlyt, nem emberi eszköz, hanem ő kell a megküzdéshez.

Mt 18,6–10.

511. dicséret

Nehéz az út lélektől lélekig. Olykor titokzatos módon munkálkodnak két ember között az egyetértés, szimpátia, barátság – a szeretet erői. A mai Ige mintegy fokmérőjét adja az igaz szeretetnek: ez az, amikor valaki annyira tudja szeretni a másikat, mint saját magát. Jól érezzük, hogy az ilyen szeretetnek isteni vonásai vannak. Az Atya szeretete, amit Jézusban mutatott meg a számunkra, hordozza ezt a vonást. Titokzatossága épp ebben rejlik. Nem a miénk, tőlünk függetlenül is munkálkodik, hat. Isten a forrása, ő adja, táplálja abban, akiben-akikben akarja. Amit pedig mi tehetünk érte, hogy kérjük tőle, és bízhatunk, hogy ha a gyermek kenyeret kér az apától, nem követ ad neki (Lk 11,11). Ő nekünk is adhatja ezt a szeretetet, hogy általa túllépjünk hétköznapi kicsinyességeinken és önzéseinken. Jézus példáját megtapasztalva és követve mi is fel tudjuk adni magunkat, tudunk másokért tenni, lenni. „Összeforrni” gyermekkel, testvérrel, baráttal, szülővel, munka- és házastárssal.

Mt 18,11–14.

215. dicséret

Sorstragédia játszódik le a szemünk előtt Saul történetében. Jobb sorsra érdemes embert látunk, akit önzése, hatalmi gőgje elvakít, és egy ponton túl már ármányok sorától és a nyílt erőszaktól sem riad vissza, csak hogy dédelgetett kincsét megőrizhesse. Lelkileg instabil, megcsorbult. Kereshette talán az Istenhez való visszatérés lehetőségét, ezért nyílhat alkalma arra, hogy ideig-óráig még a magukat extázisba ringató próféták csapatához is csatlakozzon. De az Istenhez visszavezető út nem a hangos vallásos tettekben, hanem a hétköznapi csendes engedelmességben van. Ezen a ponton pedig Sámuel már többször is figyelmeztette Sault erre: „Bizony, többet ér az engedelmesség az áldozatnál, és a szófogadás a kosok kövérjénél!” (1Sám 15,22, és más formában: 13,13) Saul viszont erre nem képes. Talán még mindig meglenne a lehetősége arra, hogy visszatérjen Istenhez. Engedjen, félreálljon, visszavonuljon, éljen. Adja Isten, hogy mi észrevegyük és megfogadjuk Isten bennünket pásztorló szándékát! Értsük meg, hogy a hozzá való tartozásunk a neki való engedelmességünknek – és nem vallásosságunk külsőségeinek – a függvénye.

Mt 18,15–20.

474. dicséret

Lányi Gábor