Menyus volt az első, aki megérkezett a hittanfoglalkozásra. Mindig ő az első, mert nagyon szeret Boldi bácsival beszélgetni. És akkor tud igazán, amikor nincsenek itt a többiek. Most is nagy lendülettel csapja ki az ovis hittanterem ajtaját, és tele szájjal kiabálja:

– Csókolom, Boldi bácsiii!

– Én is csókolom magát, Menyus uraság! – nevet Boldi bácsi. – De tudod, hogy itt másként köszönünk, ugye?

Menyus bólogat: – Igen, igen. Tudom: Áldás, békesség, Boldi bácsi.

– Istené a dicsőség, Menyus! Látod, ez már szép köszönés volt. Pont olyan, mint ahogy minálunk, a református gyülekezetekben köszönni szoktunk. Csak egy baj volt bele.

– Micsoda, Boldi bácsi? – kérdezte Menyus.

– Hogy tele volt a szád. Úgyhogy nagyjából annyi hallatszott, hogy: Dáldásdégesség. Tele szájjal nem beszélünk, mert csúnya dolog. És vannak helyek, ahol enni sem illik. Például a templomban sem. Meg mondjuk a hittanfoglakozáson sem.

Menyus lehajtotta a fejét:

– Értem én, Boldi bácsi. De amikor annyira szeretem a kiflit! És most ráadásul sós kifli volt a tízórai – kapta fel fejét, és a szeme már megint csillogott az örömtől. – Sóóóós, sóóóós, jóóóó ropogóóóós! – kezdte kántálni, de aztán hirtelen megállt. – Csak az a baj, hogy ritkán kapunk sós kiflit az oviban. Azt mondják, hogy nem egészséges a sok só.

– Hát, ez igaz. A sóval tényleg vigyázni kell. Viszont só nélkül nincs íze az ételnek. De elég belőle egy csipetnyi, és az egész étel finom lesz tőle.

– Mint a sós kifli! – tömte be az utolsó falatot a szájába Menyus. – Szerintem só nélkül nincs is értelme a kiflinek!

– Hát, azért van – nevetett Menyus bácsi –, de tényleg nem olyan az íze, mint sóval. És tudod, nemcsak a tetejét sózzák meg a kiflinek, hanem a tésztájába is tesznek egy kicsit, hogy finom legyen. És képzeld, Jézus azt mondja, hogy mi, keresztyének vagyunk a föld sója!

– De miért? – fintorította el az orrát Menyus, és gyorsan megnyalta a kézfejét. – Nekem nincs sós ízem. Vagy talán egy kicsit... – meg a szája szegletét is, ahol néhány sószem csillogott még a kifliről.

– Nem is úgy értette Jézus, hogy mi, keresztyének sós ízűek vagyunk. Hanem olyanok vagyunk, mint a só: kicsik vagyunk, kevesen vagyunk, de az a kevés is elég, hogy más legyen körülöttünk a világ. Ahogy egy csipet só megízesíti a levest vagy finomabbá teszi a kiflit, úgy a keresztyéneknek is az a dolguk, hogy jobbá tegyék a világot.

– Értem! – fel Menyus. – Akkor nekünk nemcsak sónak, hanem sószórónak is kell lennünk, ugye? –, és már ki is viharzott a teremből, mert meglátta Katicát, és üdvözölni akarta. Boldi bácsi nem teljesen értette, mire gondolt ezzel a sószórással, de úgy volt vele, hogy majd később megbeszélik rendesen.