A megdicsőülés hegyéről, a megtapasztalt mennyei világ közelségéből érkező Jézus ismételten találkozik a démonikus veszélyeknek kitett mindennapi élet nehézségével. A hegy lábánál maradt kilenc tanítvány köré sereglett tömegből egy apa kiált most hozzá, beteg gyermeke számára kérve segítséget. Szavaiból kitűnik: a tanítványok jelenléte ugyan sok embert tudott mozgósítani, de a gonosz lélek kiűzésében tehetetlennek bizonyultak (40). A kétségbeesett apa szemléletesen beszél fia betegségének tüneteiről. Ez alapján talán epilepsziára gondolhatunk, bár a mai orvostudomány számára a Szentírás betegségleírásai nem mindig elegendőek a diagnózishoz. Ördögi megszállottságot lát fia baja mögött, egyfajta mentális erőszaktételt, ami a „létre lehelt agyag”, az emberi test önpusztító működési zavarában mutatkozik meg. Semmilyen fájdalom nem hasonlítható a szülő gyermeke szenvedése miatt érzett fájdalmához. Ez az apa fájdalmával először a tanítványokig jutott. Csak az emberi tehetetlenségen túllátva kereste azt a Jézust, akiről hitte, hogy fiát ki tudja szabadítani a gonosz hatalmából. Imádkozzunk gyermekeinkért, az utánunk jövő nemzedékért szabadító Krisztusunkhoz. Egyedül ő tudja visszaadni a gyermeket a családnak (42).

Ézs 15

282. dicséret

A megelőző szakaszban Jézus még kereszthalálára utalva mondja: „Az Emberfia az emberek kezébe adatik.” (44) A tanítványok ezt nem értették, vagy nem akarták érteni. Máris arról vitáznak, hogy melyikük a legnagyobb. Míg nekünk a „rangkórság” fontos kérdés, Jézustól ez teljesen idegen. Tudja: értékünk nem attól függ, hogy mások mit mondanak rólunk, hanem attól, hogy Isten mit gondol felőlünk. Aki a maga értékét a másokkal való egybevetésből vezeti le, az mindig a kisebbrendűség érzésével fog küzdeni, vagy éppen másokat értékel le, hogy jól érezze magát. Jézus mértéke más. Egy gyermeket állít maga mellé, és azt mondja: aki e gyermeket befogadja az „ő nevéért”, az őt fogadja be. Vagyis minden dolog mértéke, minden összehasonlítás alapja egyedül Jézus Krisztus lehet. Krisztus mértéke pedig azé, aki őt elküldte e világba. Istennek a legjelentéktelenebb ember is igazi érték, megér minden „befektetést”. Ezért küldte el értünk egyszülött Fiát. Jézus Krisztus megszületése az ember revalutációja, újjáértékelése. Ebből következik, hogy Isten szemében gyakran a „legkisebb” érték lesz a legnagyobb. Szeretetünknek nem hőstettekben kell megnyilvánulnia, hanem az apró, hétköznapi hűségekben.

Ézs 16

191. zsoltár

Mennyire szűkkeblű itt még János, a szeretett tanítvány! Mennyire nem érti még ő sem, ha valaki a „Jézus nevében” gyógyít ugyan, de nem tartozik a tizenkét tanítvány közösségéhez! Talán még dicséretet is vár azért, hogy próbálták megakadályozni gyógyító munkájában a nem hozzájuk tartozó ördögűzőt. Jézus lehűti őket: „Ne akadályozzátok őt, mert aki nincs ellenetek, az veletek van.” Nem tudjuk úgy hallgatni Jézus válaszát, hogy közben ne hallanánk az ezzel ellentétesnek tűnő szavait is: „aki nincs velem, az ellenem van” (Lk 11,23). E két kijelentés azonban nem egymás ellentéte. Csupán jelzi azt a „játékteret”, amelyben naponként megéljük hitünket az empátia, az elfogadás és a kristálytiszta egyértelműség határkövei között. Elfogadás és kristálytiszta egyértelműség: e kettő együtt a Jézus szeretete. Nála nincs tisztaság és egyértelműség elfogadó szeretet nélkül. Ezt a magatartást meghagyja a farizeusoknak. De nincs nála elfogadó szeretet sem tiszta egyértelműség nélkül. Ezt pedig meghagyja a különböző korok humanistáinak. Urunk élete és halála azt bizonyítja, hogy Isten minden eseményt jóra tud fordítani. Ez a mi egyetlen reménységünk.

Ézs 17

284. dicséret

E szakasz első mondata nagy ünnepélyességgel jelzi Urunk életének sorsdöntő pillanatát, amit bibliafordításaink nem mindig adnak vissza: „Történt pedig, amikor eljöttek (mennyei) felemeltetésének napjai, arcát Jeruzsálem felé fordította, hogy oda menjen.” (51) A Jeruzsálembe való felmenetel leírásának az evangélista tíz fejezetet szentel (9,51–19,27), mert a megváltás története szempontjából fontosnak tartja: „Nem veszhet el próféta Jeruzsálemen kívül.” (Lk 13,33) Szinte szakaszcímként is kiírhatnánk tehát: Arccal Jeruzsálem felé. Ez az út azzal kezdődik, hogy egy samaritánus falu lakói megtagadják az ókori Keleten szinte kötelező vendégbarátságot a Samárián átvonuló Jézustól és tanítványaitól. Válaszul Jézus két tanítványa (a „Mennydörgés fiai”, Mk 3,17) átkozódva kéri, hogy szálljon emésztő égi tűz e falura. Jézus a mindannyiunkban meglévő óemberi indulatokra emlékezteti őket: „Nem tudjátok, milyen lélek van bennetek.” Intése nekünk is szól: mi árulásaink ellenére is a Szentlélek gyermekei vagyunk. Ne szomorítsuk meg gondolkodásunkkal az Isten Lelkét, hanem legyünk azzá, akik vagyunk: Isten gyermekei! Jézus nem azért jött, hogy romboljon és pusztítson, hanem hogy életet mentsen.

Ézs 18

285. dicséret

Három pillanatfelvételt kapunk itt Jézus „lelkigondozói” beszélgetéseiből. Ezek szemléletesen mutatják, hogy Krisztus követésére nincs általános recept: életünk a Lélek szabad munkájának bizonyítéka. Az első személy (57–58) lángoló lelkesedéssel ajánlkozik Jézus követésére, Jézus józanságra és számvetésre int (Lk 14,28). Nem akar olyan követőket, akik saját illúzióik áldozatai, hamis reményeket táplálnak vagy tisztázatlan célokat akarnak megvalósítani. Ő örömöt kínál, nem kényelmet. Küzdelemre hív, és nem anyagi sikert ígér. A második ember (59–60) nem mond ugyan ellent Jézus hívó szavának, mégis „engedélyt” kér, hogy legfontosabb fiúi kötelességét (apja eltemetése) teljesíthesse. Az ókori hosszadalmas zsidó temetési ceremóniát mellőző, gyors döntésre hív Jézus kemény szava: hagyd a halottak világát, légy Isten országának hírnöke! Kötelességek ütközésekor az Úr legyen az első! A harmadik ajánlkozó (61–62) Lót módjára (1Móz 19,17) „hátrafelé nézett”, a háza népétől kívánt búcsút venni. Ez az önmagában véve érthető szándék mégis bénító, ezért tilos annak, „aki az eke szarvára teszi a kezét”. Nem ismerjük e három személy további sorsát. De kérhetjük Istent, hogy „szántóföldjére” (1Kor 3,9) olyanokat küldjön, akik egyenes barázdákat szántanak, mert Isten országát teszik első helyre.

Ézs 19

283. dicséret

Jézus úton van Jeruzsálembe. Galileában tizenkét tanítványát küldte szét (9,1–6), most 72 „más” tanítványát küldi ki az útja közben érintett, vegyes lakosságú városokba, hogy előkészítsék érkezését. A két eseményt nem szabad összekevernünk. A tizenkét tanítvány Izráel tizenkét törzsét jelképezi, a 72 pedig az akkor ismert 72 népet (1Móz 10). A 72-es szám jelzi: az evangélium egyetemes igényű, minden népnek szóló örömüzenet. Urunk azért jött, hogy találkozzék az emberekkel. Őt az Atya küldte a világba (Jn 5,30), ő pedig a tanítványait küldi ki (Jn 20,21). E tanítványoknak Mesterükhöz hasonlóan a hiányt szenvedő ember gyöngeségében kell találkozniuk az emberekkel: úti felszerelés nélkül, veszélyeknek kitéve indulnak (3). Az ügy sürgős, ezért nem köszönthetnek útközben senkit (2Kir 4,29). Békekövetek, akiknek a köszöntése egy házba belépéskor sem udvariassági gesztus, hanem az üzenet maga: Isten békét akar veletek kötni. De egyedül a „békesség fia” (6) méltó arra, hogy rajta megnyugodjék az Isten békéje, mert az ilyen megnyílt Isten felé. A tanítványok feladata a gyógyítás és az Isten országáról szóló örömüzenet hirdetése. Korazin, Bétsaida és Kapernaum (13–15) példája mutatja, hogy nemcsak az Ige hirdetőjének van felelőssége, hanem a hallgatójának is: „Aki titeket hallgat, engem hallgat.”

Ézs 20

29. zsoltár

A missziójukból visszatérő tanítványok ,új időknek új dalaival" érkeznek küldő Urukhoz. Örülnek, sikerekről számolnak be: még az ördögök is engedtek nekik. Valami hasznosat tudtak tehát tenni: betegeket gyógyítottak, ördögöket űztek ki, civakodó otthonokba vittek békességet. A tizenkét tanítvány kiküldése óta ez valóban az öröm napja. Az evangélista nem véletlenül említette korábban a tanítványok rangvitáját (9,46kk), vagy a Jézus nevében ördögöt űző idegent (9,49). Amikor a tizenkét tanítvány küldetéséből visszatért, beszámolójukban egyszer sem beszélnek örömről (9,10). A most visszatérő tanítványok öröme viszont akkora, hogy Jézus erről az örömről beszélget velük. A Sátán bukásával az esetleges tanítványi gőgöt fogja vissza, hiszen a Sátánt éppen büszkesége taszította a mélybe (Jel 12,10). A megtaposott kígyók és skorpiók a ravasz ellenség jelképei. A tanítványok ne a hatalmuknak örüljenek, hanem annak, hogy nevük , fel van írva a mennyben" A hatalom mámoránál van nagyobb öröm e világban, égig érő öröm, hogy számontartott emberek, akiknek örök életük van. Vajon a tizenkét tanítvány állapotában vagyunk-e? Rivalizálunk, féltékenykedünk? Krisztus ma a 72 tanítvány égig érő örömét állítja elénk.

Ézs 211

286. dicséret