„A szilveszter este sötétjéből, talán mámorából megérkeztünk az új esztendő bizonytalanságába. Úgy áll előttünk ez az új év, mint egy nagy kérdőjel: barátunk lesz-e, vagy ellenségünk? Valóra váltja-e szép, régi álmainkat, terveinket, vagy gondok, félelmek, aggodalmak terheivel rakja meg még jobban a vállunkat és szívünket? Vannak, akik derűlátóan néznek a jövő felé. Meg kellene kérdezni, mire alapítják nagy derűlátásukat. Vannak, akik meg sötéten látnak. Meg kellene kérdeznünk, mire alapítják sötéten látásukat. Mind az egyik, mind a másik csak találgatás, kegyes óhajtás, a bizonytalanságban való tapogatózás” – fogalmazott Joó Sándor a 75 évvel ezelőtti újév napján elmondott prédikációjában.

Joó Sándor olyan év kezdetén szólt a gyülekezetéhez, amely az egyházra nézve egyáltalán nem volt „baráti”. Felekezetekre tekintet nélkül papok, egyházi vezetők bebörtönzése, lemondatása, meghurcolása jellemezte az 1948-as és a következő esztendőket. Az egyházi iskolák politikai indíttatású államosítása, az egyháznak hátországul szolgáló parasztság tönkretétele, a későbbiekben állami részről be nem tartott, kikényszerített egyezmények egyaránt az alávetettséget hozták el az egyház számára. Földváryné Kiss Réka történész szerint ez az időszak „a látványos terror időszakát jelentette az egyház társadalmi-közéleti szerepének minimalizálása, perifériára szorítása, az egyházi autonómia megtörése, az egyházak anyagi függővé tétele, az egyházak tevékenységéhez szükséges infrastruktúra felszámolása, egyházi intézmények államosítása, egyesületek feloszlatása, missziói munkájának megbénítása, az egyház lelkészi karának és társadalmi bázisának megtörése, b-listázás, internálás, perek, kitelepítés, kulákosítás, és egyéb adminisztratív intézkedések révén”.