Kétarcú hónap ez a január: múlt és jövő ünnepe. A hónap az ókori római istenségről, Janusról kapta a nevét. A legtöbbször úgy ábrázolták, mint aki előre- és hátratekint. Ajtónálló, aki a be- és kijárást felügyelte: a római hitvilágban a kezdet és a vég az ő hatáskörébe tartozott. Az újév keresztyén egyházi gyakorlatunk szerint is a visszatekintés, de egyben az új évért való hálaadás ideje. Január a számadás és újrakezdés hónapja.

Ha az ember az elmúlt időre tekint, az utóbbi évek legsúlyosabb időszakát láthatja. Akár a közelmúltra, akár a jövőre gondol az ember, ha aggódó tekintetünk a körülöttünk lévő világra korlátozódik, sosem láthatjuk meg a mindezek mögött munkálkodó Istent. Az áldás nem emberi törekvésektől függ, akkor is Istenen múlik, ha erről mi olykor megfeledkezünk.

Dávid így emlékezett meg élete végén Isten áldásairól, miközben az épülő templomra gyűjtötte a szükséges erőforrásokat: „Áldd meg azért kegyelmesen szolgád házát, hogy örökké színed előtt legyen, mert te ígérted ezt, Uram, ó, Uram! Mert a te áldásoddal szolgádnak háza örökké áldott lesz!” (2Sám 7,29). Nem bizonygatta Salamon alkalmasságát a trónra, és nem is önmagát magasztalta. Nem a láthatókra nézett, nem az összegyűjtött javakról beszélt. A kapott áldásokért, visszatekintve és a jövőre nézve egyaránt, Istenről tett tanúbizonyságot, Istent látta meg a történések mögött.

Az isteni áldás egészen hétköznapi, gyakran észrevétlen módon valósul meg: az események folyamatában, akár évek alatt, vagy akár több emberöltőn át. Isten örökkévaló tekintete ugyanis egyszerre figyeli az ember legapróbb mozdulatait, de egyszerre átlát évszázados távlatokat is. Isten így, az örökkévalóság felől látja az életünket, nem úgy, mint mi a sajátunkat. Ha elsajátítjuk az ő látását, akkor az aggodalmunkat felválthatja valami egészen más. Ahogy Jézus terelgette a tanítványokat, így biztat bennünket is: „De ne annak örüljetek, hogy a lelkek engedelmeskednek nektek, inkább annak örüljetek, hogy a nevetek fel van írva a mennyben” (Lk 10,20). Ne a kézzelfogható javakat és látványos csodákat, hanem a belőle fakadó örök áldást figyeljük! Isten az őt áldó, hozzá hálás szívvel, alázatosan imádkozót igazán megáldja.

Megtörténik, hogy az áldás csak évek múltán, sőt akár generációkkal később mutatkozik meg látható módon. Mennyi alkotás csak a művész halála után vált világhírűvé! Mennyi prófétát vetett meg saját kora, hogy aztán évszázadokkal később mégis felfedezzék őket! Ki tudja előre, kiről emlékeznek meg a következő nemzedékek úgy, mint aki megelőzte korát? Ki tudja, mely törekvés sikerül majd, és miben vallunk kudarcot? Egyedül az Úr tudhatja, akinek az idő és az áldás hatalmában van. Ezért elég csak benne bízni, akaratát keresni, nevében munkálkodni. Minden másról ő majd gondoskodik.