A példabeszédek könyvében a megszemélyesített bölcsességgel ismerkedünk meg, őt Isten alkotta, és maga is gyönyörködik az emberekben, akárcsak az emberiség őbenne (8,31). A szöveg egy szakasza azonban nem a mindennapi élettapasztalat egy újabb oldalát tárgyalja, hanem a bölcsesség elfogadásáról beszél (9,7–11).

A könyv két alapvető embertípust állít elénk, az okosat és a balgát, és feltárja a bölcsesség fogadtatását egyik és másik részéről. Mi a misszió ügye iránt elkötelezett keresztyének vagyunk, ezért valljuk: ahogy a jó pásztor utánamegy az egyetlen elveszettnek (Lk 15,3–7), úgy mi sem fordulhatunk el senkitől. Botrányos, amit itt olvasunk: aki pimasz, azzal nem kell foglalkozni! Az ilyen nem győzhető meg, kár vesződni vele! Ez nemcsak hívő küldetésünket, de felelősségérzetünket is sérti: van ember, akit meg kell hagyni saját tudatlanságában? És ha a csúfolódóval ezt kell tenni, akkor mi a helyzet a balgával? Nem az a dolgunk, hogy mindenki előtt felmutassuk Isten bölcsességének kikutathatatlan titkait? Dilemmánkat az aranymondásként is ismert 10. vers oldja fel: „a bölcsesség kezdete az Úrnak félelme”. A bölcsesség forrása tehát Isten; először az Úrral kell mély, bensőséges viszonyt fenntartani, minden további megértésnek ez az alapvető feltétele. Istenfélelem nélkül nincs bölcsesség, mindennek kezdete, forrása ez.

A javíthatatlanról szólva a szakasz az istenkapcsolatra hívja fel a figyelmet. Istentől elfordulva nem lehet bölccsé senki, akinek semmi istenismerete nincs, azt a legrátermettebb tanító sem juttathatja el a bölcsességre. A zsoltáros is így látja: csak a bolond gondolja, hogy nincs Isten! (14,1; 53,2) Akiben viszont fellelhető a hit morzsája, ezt Jézus mustármagnyi hitről mondott szavai óta tudjuk, az már növekedhet (Lk 17,5-6) – és az ilyen ember elől a bölcsesség sincs elzárva.