Jézus olyan áthatóan cáfolta ellenségei meddő okoskodását, hogy utána már semmit nem mertek tőle kérdezni (20,40). Ám ő továbbvezeti az érvelést, mert a feltámadás nem spekulatív lehetőség, amelyen jókat lehet vitatkozgatni, hanem a Messiás személyének és egész szolgálatának igazolása, a megváltás meghatározó isteni tette, az egész emberi történelem végső értelme. Jézus tehát önmagára mutat: ő a Dávid fia. Még útban Jeruzsálem felé, Jerikóban így kiáltott hozzá a tőle gyógyulást remélő vak koldus (18,38). A kifejezés egyszerre jelöli a Messiás származását, Jézus a Dávid háza népéből való (2,4) és a prófétai ígéretek teljesedését (Jer 33,26). Jézus most Dávid messiási zsoltárát idézve (Zsolt 110) leplezi le ellenfeleit, akik látszólag „szó szerint” vették a Szentírás szavait. Ugyan miért aggályoskodnak azon, hogy a mózesi törvényt milyen nehéz lesz majd betartani a mennyei világban, ha Dávid zsoltárát (jövendölését) még itt, a mulandó világban sem veszik komolyan? Ez minket is int: ne dobálózzunk felelőtlenül az Igékkel! De elvezet az apostol szavához is: Krisztus meghalt a mi bűneinkért az írások szerint, és eltemettetett és feltámadott a harmadik napon az írások szerint (1Kor 15,2–3).

Péld 9

22. zsoltár

Jézus itteni óvását a korábbi intései (főleg a hegyi beszéd) fényében értjük meg teljesebben. A szent élet bensőséges kapcsolat a Mennyei Atyával; az adakozás, a böjt és az imádság gondos figyelmet igényel, mert nem a látszatuk, hanem a lényegük a döntő (Mt 6). A boldog istengyermekségtől nem fordíthat el sem a botránkozás (17,3), sem a sokféle életgond (21,34), de még kevésbé az a képmutató becsvágy (6,26), amelyet nem ok nélkül ostorozott annyit Jézus (11,42–52). Írástudókon itt összefoglalóan érthetjük a farizeusokat, szadduceusokat és Heródes-pártiakat, ők a korabeli elit tagjai, akik virágvasárnapi bevonulása óta közösen lépnek fel Jézus ellen. S lám, még ebben a halálos igyekezetükben is gondosan adnak a látszatra (19,47–48). A Károli-fordítás kifejezése sajátos értelmet tár fel: „Oltalmazzátok meg magatokat!” A látszatkegyesség veszedelmes csapda, mert a taps, a befolyás, a főhely sikert kínál, és táplálja mohó becsvágyunkat. Ám ezek a vallási celebek lábbal tapodják a szent törvényt. Súlyosabb lesz az ítéletük, mint a nyílt törtetőknek és szemérmetlen szerzőknek, mert szent életet színlelnek, ám az irgalmasság Istenét nem vezethetik orránál fogva (Gal 6,7).

Péld 10

467. dicséret

Márk feljegyzése szerint Jézus alapos megfigyelés után állította tanítványai elé példaként az adakozó özvegyasszonyt, mintegy kiemelve őt a sokat adakozó gazdagok sokadalmából (Mk 12,41). Ettől a leírástól Lukács sem tér el, de az ellentétet nem a drámai mozzanattal emeli ki (lám, a gazdagok közt vagy utánuk a sorban adakozik egy özvegy is), hanem azzal, hogy sajátos kifejezést használ. Ez az özvegyasszony a nélkülözhetetlent tette a perselybe. Így Jézus dicséretében még hangsúlyosabb a szó: egész vagyonát odaadta. Sőt, az értékét nemcsak a mennyiségek viszonyítása jelzi – a gazdagok fölöslegükből adtak, az özvegy mindenét odaadta –, hanem az is, hogy ezekkel az önkéntes adományokkal nemcsak a templom működését, hanem a szegényeket is támogatták. A szegény mindent odaad a szegényeknek. Sok adománylistát láttam, melyeken a „nagy” akadozók nevei álltak az élen. A „kétfilléresek” pedig legvégül, egy rubrikában szerepeltek így: „s még sokan mások”. Isten azonban nem a sokért ad jutalmat, hanem a szabad áldozatért (Mt 6,2). A jókedvű adakozót szereti Isten (2Kor 9,7). Csak a jókedvűt.

Péld 11, 1–16

468. dicséret

Jézus virágvasárnapi bevonulásakor elsiratta Jeruzsálemet, a várost: ,jönnek majd rád napok, amikor [...] kő kövön nem marad benned, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét" (19,.43-—44). Most ugyanezt a prófétai szót mondja Jeruzsálem szívéről, a templomról. Máté és Márk szerint a tanítványoknak szól a megrendítő Ige, Lukács egyetemessé teszi. A régi próféták, Ézsaiás (Ézs 39) és Ámósz (Ám 8) is használták ezt a fordulatot, Isten elkerülhetetlen ítéletét jelezve vele. Jeremiás pedig így jövendölte az első templom pusztulását: „megszüntetem a vőlegény és menyasszony szavát” (Jer 7,34). Jézus nemcsak szenvedése, kereszthalála és feltámadása titkára készítette fel tanítványait, hanem minden későbbi (mai) megpróbáltatásra is. Itt érthetjük meg korábbi szavait: „jönnek majd napok, amikor elvétetik tőlük a vőlegény, s akkor majd böjtölni fognak” (5,35). A templomot 70-ben lerombolták a rómaiak, köveit szétszórták, a fogadalmi ajándékokat elhurcolták. A templomot sem szépsége, sem dicsősége nem menthette meg. Ha nem az igaz kegyesség gyakorlásának helye, megszűnik szent hely lenni.

Péld 11,17–31

469. dicséret

Jézus már korábban is bátorságra biztatta tanítványait, amikor teljes elkötelezésre hívta őket: „ne aggodalmaskodjatok, miképpen vagy mit szóljatok védelmetekre” (12, 11). Most más szavakkal, nehéz időkre készítve mondja ugyanezt. Ez az elhatározás vagy eltökélés voltaképpen Isten megszentelése a szívünkben (1Pt 3,15), ebből fakad a kételkedés (okoskodás) nélküli készség (24,38), sőt, boldog szabadság, hogy Isten Lelkének ihlető erejére bízzuk magunkat minden sorsdöntő órán. A háborúk, katasztrófák, üldöztetések terhei megrémítenek, a Krisztus elleni gyűlölet növekvő hullámzása könnyen elsodor, a rokonok árulása pedig kétségbe ejt. Csak a félelem nélküli, szilárd hit óv meg a hitetők csapdáitól, akik többnyire álevangéliumi megoldóképletekkel szédítenek (8). Az állhatatosság (béketűrés, kitartás) éppen olyan drága ajándék, mint a kegyelemben gyökerező hit. S leginkább azon csodálkozhatunk, hogy meg tudunk szólalni akkor, amikor elnémítana a rettegés, és bölcsességet tudunk szólni ott, ahol ostobaságnak kiáltják ki Krisztusba vetett hitünket. Nemhogy az életünk menne rá, de egy hajunk szála sem görbül.

Péld 12

470. dicséret

Jézus a szent város pusztulásáról jövendöl, és menekülésre buzdítja övéit. A katasztrófa elháríthatatlan, „meg van írva” (22). Szenvedések, pusztulás és pusztítás, teljes embertelenség, még a várandós és szoptatós anyák számára sincs kímélet – ez a pogányok ideje. Az első templom elpusztítását a zsoltár úgy írta le, hogy hozzáfűzte a fájdalmas kilátástalanságot: senki sem tudja, meddig tart ez (Zsolt 79,9). A tanítványok is jeleket kértek a bekövetkező katasztrófák értelmére nézve (21,7), de Jézus szava szerint maga az iszonyatos idő a jel. Éppen az a pogányok ideje, mikor a rettenetek közepette nem találunk szabadulásra mutató jelet, és nincs velünk határnapot jövendölő próféta sem, nincs belátható távlatunk a nyomorúság és szükség végéről. Csak a szívünkbe jól bevésett bizonyság tart meg (14). Bármily ellentmondásosnak tűnik, a menekülés itt nem meghátrálás, hanem része a béketűrésnek, sajátos módja az istentelen idők elhordozásának, önmagunk megkímélése arra az időre, amikor majd bizonyságot kell tennünk a Krisztus nevéről. A pogányok ideje meghatározott, sőt, egyre fogy (Jel 12,12), az ítélet ideje letelik.

Péld 13,1–14

471. dicséret

Jézustól sokszor kértek jelet, vagyis meggyőző bizonyítást a tetteit és szavait igazolandó, holott ő maga a jel (2,12; Mk 16,20): az ég és a föld elmúlnak, az ő Igéi nem múlnak el (33). Ahogy a tavaszi rügyfakadás csalhatatlanul jelzi a közeledő nyarat, úgy a világegyetem megrendülése, a nagy válság biztosan jelzi az üdvözítő váltság közeledtét – közel az Isten országa! Jézus korábban feddőleg hozta fel ezt a hasonlatot (12,54), most intésül mondja övéinek, nehogy az érzékiség (mámorba menekülés) érzéketlenné, vagy a túlzó gondoskodás (az élet spekulatív kiporciózása) gondtalanná tegye őket. Amikor az emberek szinte holtra válnak a félelemtől (26), mert úgy érzik, csapdába estek, a Krisztus követőit a józan készenlét, vagyis a szüntelen imádság segíti kimenekülni mindazokból, amik történni fognak, sőt, ez teszi méltóvá megállni majd az Emberfia előtt (36). Lukács ideilleszti, hogy Jézus a templomi tanítások után az Olajfák hegyén töltötte az éjszakákat. S ott tölti majd az utolsót is, amikor gyötrődő imádsággal készült a döntő órára (22,44). Jó az, ha imaharcainknak van megszokott helye.

Péld 13,15–25

472. dicséret