Én látó ember is vagyok
Füle Tamás felvételeinek művészi értéke, sok egyéb, egyházunkat gazdagító, színesítő tevékenysége mellett, sokunk számára nyilvánvaló, akik régóta nagyra becsüljük. A közelmúltban megnyílt, máris nagy látogatottságú tárlatának sok egyéb mellett egyik fő érdeme és a nézők számára nyeresége az izraeli Negev-sivatagtól a szíriai Aleppón át az itáliai Arezzóig vándorló, a képek alkotójának mélységes istenhitéből táplálkozó, természetes ökumené.

Ez a szemléletmód, ez a változatosság azt is garantálja, hogy a kiállítás nemcsak református látogatókat vonz, de – bár nem kizárólag – más hitben élő embereket, közösségeket is. Hogy egészen friss példát említsek: amikor a napokban személyes kalauzom volt (éppúgy, mint a szép számú látogatói csoportnak) Majd a kövek című, korszakalkotónak és iskolateremtőnek számító, lelkigondozó fotókiállításán, már az előkészítő e-mail-váltásaink során jelezte, hogy semmiképpen ne nevezzem őt fotóművésznek, mert az ő valódi rangja ennyi: „látó ember”. Ezt a visszafogott önjellemzést azonban hadd egészítsem ki egy hozzá illő aprósággal: ő, bizony mondom, valóban látó ember, de ugyanakkor láttató ember is, olyan egyéniség, amilyenre éppen manapság minden gyakorló keresztyén vagy a hittel még csak ismerkedő embernek nagy szüksége van. Az alábbiakban röviden ismertetem olvasóinkkal a tárlat különleges fejlődéstörténetét, és közelebb lépek két különösen is fontos és időszerű alkotáshoz.
Sokunk számára a látvány- és üzenet-kincseskamrának beillő kiállítóterem pillanatnyilag legfontosabb felvétele a most földrengés sújtotta, de a kép elkészültének idején békés Szíriába vezető Apamea, amely mellett a teljes anyagot összefoglaló, napjainkban lelki vigaszt nyújtó Ige olvasható: „Hallgassatok reám, kik az igazságot követitek, kik az Urat keresitek! Tekintsetek a kőszálra, amelyből kivágattatok, és a kútfő nyílására, amelyből kiásattatok! [...] Mert megvigasztalja az Úr Siont, megvigasztalja minden romjait, és pusztáját olyanná teszi, mint az Éden, és kietlenjét olyanná, mint az Úrnak kertje, öröm és vigasság találtatik abban, hálaadás és dicséret szava.” (Ézs 51,1; 3) Bizonyos vagyok abban, hogy ez a bibliai locus minden mentőcsoportban sokaknak adott erőt, az egyháziak mellett az önzetlen, szent elszántsággal útnak induló világiak, így például a Pest Megyei Kutató-Mentő Szolgálat több tagjának is, de felidézi bennünk a hol megrendítő, hol derűt, életet ígérő képek sokasága Lukács evangéliumát is: „És némelyek a farizeusok közül a sokaságból mondának néki: Mester, dorgáld meg a te tanítványaidat! És ő felelvén, monda nékik: Mondom néktek, hogyha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.” (Lk 19, 39–40.) Pontosan ez járt az eszemben 2007 nehéz esztendejében, amelyet Isten azzal segített túlélni, hogy saját sorsunkat és a sokszor embertársainknál emberségesebb köveket belekomponáltam Giles Corey könyörög a köveknek című versem néhány sorába, amelyben egy igaztalanul halálra ítélt walesi puritán gazdálkodó kínhalálára és megszabadulására emlékeztem, aki, bár testére egyre súlyosabb köveket helyeztek, és így lassan ölték meg őt, mégsem embertársaihoz, hanem a kövekhez fohászkodott irgalomért:
Kedves Olvasó!
A teljes cikk elolvasásához előfizetéssel kell rendelkeznie! Kérjük tekintse meg ajánlatunkat!