Tűz, izzás, majd lassan kialvó parázs és hamu. Az enyészet pora, amellyé mind leszünk előbb-utóbb. Az ószövetségi bűnbánat külső kifejezése. Érdekes, hogy miért szoktunk le a bűnbánat viseléséről, pedig hogy rá tud nehezedni az emberre…

Közeli lelkészekként részt vettünk férjemmel hamvazószerdán a bencések ökumenikus bűnbánati liturgiáján Pannonhalmán. Feltöltő és megható a közös szolgálat és utána a közös böjti asztal, sokan érkeztek protestáns pásztorok is. Szemerei János püspök igeszolgálatában egy közelmúltban leégett finn templomról beszélt. Ami megdöbbentett mindannyiunkat: szándékos gyújtogatásra derült fény, az elkövető még az ajtókat is rögzítette, hogy a résztvevők bennégjenek, majd hazamenve kioltotta az életét. Az istentisztelet résztvevői kijutottak, az ország ötödik legnagyobb temploma viszont porig égett. Egyedül a toronyról a kereszt maradt épen a hamukupac tetején.

Megrázó képe ez a böjtnek: mulandóságunk tudatosításának és a feltámadásba vetett reménynek. Épp Ken Follett-től A katedrálist olvasom, és a történetben is épp egy tűzesetnél járok. Az egyik – egyébként jó eszűnek és jószívűnek megismert – szereplő előbb csak gondolatban játszadozik tűzgyújtással, majd szinte tudattalanul mozdul a kezében a gyertya, és már szalad is a láng. Bármilyen furcsa, jó, csak kissé önző szándék vezérli. A megélhetés ugyanis azon múlik, kap-e nevelőapja építőmesterként állást. A tragédiába furcsa mód sok örömteli dolog vegyül: nemcsak emberéletben nem esett kár, de mind a templom ereklyéjét, mind a könyveket, klenódiumokat sikerült idejében kimenteni. Valóban, szinte jó történt, hiszen a nagy pusztulás megsürgeti az újjászületést, az újjáépítést, többeknek megélhetést biztosítva. De vajon ezzel igazolható a bűn?

Pusztító vagy segítő szándékból, de ártunk. Nem tudunk nem vétkezni. Gyújtogatunk. A bizalmatlanság lángját, indulatot szítunk. A legjobb szándék mellett is képesek torz világot alkotni a szavaink, tetteink, mulasztásaink. A hamu szimbóluma nem más, mint ennek elismerése és egy rövid ideig való viselése. A tragédia és a felelősség vállalása ugyanis egyúttal felemel. Mert Isten, aki a csontokat is új életre tudta kelteni, a hamuból, az enyészetből is új életet tud támasztani.

Ki gondolta, hogy a pócspetri ügy utáni években hat paptanoncot is ad a település, amelyet megfélemlítettek és meghurcoltak? Vagy hogy Pannonhalmán épp az ötvenes-hatvanas évek megfigyeléseivel, meghurcolásaival egy időben honosodik meg a húsvéti gyülekezet szokása, azaz hogy volt diákok százai zarándokolnak vissza messze földről is ott tölteni a szent három napot, mely az apátság életének lelki csúcspontjává nőtte ki magát nemcsak teológiai, de közösségi szempontból is?

Bátorítás és remény lesz így az enyészet, az elmúlás és halál szimbólumából. Persze ez is úgy van, mint ebben a világban minden: bolondság, de nekünk Istennek ereje.