Molnár Gizella közel negyvenévnyi lelkipásztori és hitoktatói szolgálat után nyugdíjasként él Kiskunlacházán. Bíró Mária a negyven év szolgálatot követően még ma is aktív, beosztott lelkészként hittanórákat tart, konfirmandusokat készít fel, bibliaórákat vezet és kántorizál. A Molnár Miklós-díj első kitüntetettjeivel elhívásukról, missziójukról, az elmúlt évtizedek történéseiről, a nehézségekről és az áldásokról beszélgettünk.

Bodnár Péterné Bíró Mária Kisvárdán nevelkedett hívő református családban, ruhaipari üzemmérnökként végzett, majd lelkész férje oldalán a kezdetektől fogva bekapcsolódott a demecseri gyülekezet gyermek-istentiszteleti szolgálatába. Már két gyermeküket nevelték, amikor felvették a debreceni teológiára. Az 1980-as években járunk, tanulmányai közben gyülekezeti hittanoktatást végzett, és képezte magát a gyermekmunka terén is. Időközben még két gyermekük született. Eleinte exmisszusi kirendelést kapott a demecseri és a dombrádi gyülekezetbe, később beosztott lelkész lett.

Bóna Zoltánné Molnár Gizella a teológia elvégzése után, 1980. november elsejétől került lelkész férjével együtt a Dunavarsány-Délegyházi Református Egyházközségbe. Férje mellett beosztott lelkészként szolgált. A lelkipásztori teendőkön túl mindkét településen hittant oktatott, miközben három gyermeket nevelt.

– Miért lettem lelkipásztor? Mert meghatározó volt a szülői indíttatás és a szülői példa. Édesapám is lelkész volt, így elég korán erre az elhatározásra jutottam, úgy éreztem, hogy jó lelkész leszek. Úgy gondoltam, hogy ebben a hivatásban megtalálom az életem értelmét. Tiszántúli vagyok, a férjemmel már a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumában osztálytársak voltunk. Amikor ő később teológiára ment, még inkább bebizonyosodott, hogy ha majd összekötjük az életünket, akkor lelkészként jó segítőtársa lehetek – emlékezik vissza Gizella.

A SZOLGÁLAT KEZDETÉN

A nyolcvanas években a gyülekezeti élet még az Állami Egyházügyi Hivatal ellenőrzése alatt állt. Személyes kellemetlenségekkel, méltánytalan helyzetekkel járhatott a közösségi hitélet gyakorlása.

– Az Úristen valahogy mindig betakart bennünket. 1984-ben, a Demecserbe kerülésünk utáni évben megszerveztük az első evangéliumi tábort, azt a gyerekeknek szóló nyári hittantábort, amelyet azóta is minden évben újra meg újra megrendezünk. Akkor bele sem gondoltunk, hogy esetleg megfigyelnek minket, és ennek következménye is lehet. Engedélyt sem kértünk hozzá. Hívő szülők gyermekei vagyunk mindketten, gyermekként fogadtuk el az Úr Jézust. Fiatalként mi is jártunk ilyen táborokba, minket még tényleg titokban vittek. Akkor és ott szólított meg az Ige bennünket is. Saját életpéldánk alapján tartjuk fontosnak, hogy a gyermekek minél többször hallják az élő evangéliumot, és hitre jussanak. Hiszen az sem egyértelmű, hogy a hívő szülők gyermeke továbbviszi a hitet, ezért van jelentősége annak, hogy foglalkozzunk a gyermekekkel. Hamar megértettem, hogy ez az Istentől kapott feladatom – emeli ki Mária.

– Akkoriban egyáltalán nem volt természetes, hogy a gyülekezeti hitre nevelés mellett az iskolai hitoktatás is működik. Szolgálatom első évtizedében még féltek az emberek, bárkit könnyen el lehetett bizonytalanítani. Akik jártak istentiszteletre, általában beíratták gyermekeiket iskolai hittanra is. Délegyházán akkoriban még templomunk sem volt, de az iskolában megengedték, hogy összegyűljünk az istentiszteletre. Aztán másnap újra mentem, most már hittanórát tartani, külön az alsós és a felsős csoportnak. Kora reggel és délután volt erre lehetőség, ahol éppen hely adódott, akár a folyosón vagy a tornateremben. Miért volt nehéz? Mert ez a rendszer a diákokat és a szüleiket is méltánytalan választás elé állította: szakköri foglalkozás vagy hittan. Melyik gyereknek akaródzik délután kettőkor focizás helyett hittanra jönni? Ki az, aki rajzolni szeret, és a rajzszakkör helyett a hittant választja? – teszi hozzá Gizella.

Marika szóba hozza, hogy bizony voltak olyan szülők, akik nem engedték el gyermeküket a hittanra, így ők nem konfirmálhattak osztálytársaikkal általános iskolás korukban.

– Emlékszem egy lányra, aki nagyon szerette a földrajzot, sokat tanulmányozta az égitesteket, a bolygókat, majd arra a következtetésre jutott, hogy e mögött bizony lennie kell egy teremtőnek. Amikor nagykorú lett, eljött hozzám, hogy készítsem fel, mert konfirmálni szeretne. Örömmel fogadtam. Ez a rendszerváltáskor történt, és utána minden évben voltak hozzá hasonló felnőtt konfirmandusaim.