Menyus teljesen felpörögve állított be a hittanfoglalkozásra. A kezét drámaian a homlokához kapta, úgy rogyott le a játszószőnyegre.

– Boldi bá, én ezt nem bírom! Egyszerűen nem bírom!

– Mit nem bírsz, Menyus?

– Hát a Sziszit!

– A kisöcsédet?

– Őt! Őt! Hát persze, hogy őt! Egyszerűen nem lehet elviselni. Mert az oké, hogy amikor kicsi volt, állandóan bömbölt. Ha nem bömbölt, akkor meg aludt. Mondom, oké, vagyis nem én mondtam, hanem anyáék, hogy nem baj, majd nagyobb lesz, és lehet majd vele játszani. Hát, nagyobb lett, az biztos, de játszani, azt nem lehet vele.

– De miért nem?

– Miért? Miért? Hát azért, mert még dedós. Nem ért meg semmit. Ráadásul az agyamra megy! Mindig jön utánam és utánoz. És persze mindig ugyanaz a játék kell neki, mint nekem. Mindig! És ha nem adom oda neki, akkor üvölt! És bejönnek anyáék, és rám szólnak, hogy miért bántom már megint szegény Sziszikét, és hiába mondom, hogy nem bántom, csak visszaveszem tőle a játékomat. Mert akkor azzal jönnek rögtön, hogy legyek én az okosabb, mert én vagyok az idősebb, és a kicsi még nem érti!

– És Gergő?

– A bátyám? Vele se tudok játszani. Mert hiába szeretnék, mindig a tankönyveit bújja, és azt mondja, hogy hagyjam békén, mert neki tanulnia kell. Mondom neki, hogy jó, megvárom, amíg befejezi, addig leülök ide a szőnyegre, mögé. Mert Gergő szobájában ilyen klassz autópályás szőnyeg van, és azon egyedül is tudok játszani, de az sem jó neki, mert azt mondja, hogy túl hangosan szirénázok, nem tud tanulni. De most komolyan, Boldi bá, hogy lehetne halkan szirénázni? Na, mindegy. A lényeg, hogy Gergő kirohant, hogy így nem tud tanulni, én meg gondoltam, segítek neki, hogy hamarabb végezzen, és tudjunk játszani. Úgyhogy odaültem az íróasztalához, és rajzoltam a füzetébe szép Menyus-betűt meg anya-betűt, és még Gergő-betűt is rajzoltam volna, de akkor bejött a Gergő, és megint üvöltött, hogy összefirkáltam a füzetét. Nem tudok én kiigazodni a testvéreimen, Boldi bá. Tényleg nem.

– Nem is kell, Menyuskám. Csak meg kell őket érteni. És hát… ugyanazzal a mértékkel kellene mérned őket is, meg magadat is.

– Én nem szoktam méregetni. Anya szokott. Időnként odaállít minket a falhoz, amin a zsiráf van, és bejelöli, hogy most éppen mekkorák vagyunk. És képzeld! Mindig nagyobbak!

– És ugyanahhoz a zsiráfhoz állítja az anyukád Sziszit is, Gergőt is, téged is?

– Hát persze.

– Mert így igazságos – bólintott Boldi bá. – Nálatok a zsiráf a mérték arra, hogy ki mennyit nőtt. De nem azt mondja anyukád, hogy másfél zsiráf vagy, hanem azt, hogy 120 centiméter. És ha ráállsz a mérlegre, azt is meg tudja mondani, hogy hány kiló vagy. A bibliai korokban azonban még nem voltak ilyen pontos mérőeszközök. A súlyt, mondjuk a búzát vékával mérték, ami olyasmi volt, mint a fonott kosár, amivel piacra jár anyukád. Igen ám, de nem volt mindegy, hogy mekkora a véka (5Móz 25,13–15). Mert ha mondjuk egy dénárba került egy véka búza, melyik vásárló járt jobban? Akinek kicsi, vagy akinek nagy kosárral adtak?

– Hát...– vakarta a fejét Menyus.– Az, akinek a naggyal, nem?

– Pontosan, mert ugyanannyi pénzért több búzát kapott.

– Jó, de mi köze van a zsiráfnak meg a vékának a testvéreimhez? – veszítette el a türelmét a gyerek.

– Az, hogy nem egyformán ítéled meg a dolgokat. Ha Sziszi követ mindenhova, ha ő utánoz, az elviselhetetlen. Ha ő rontja el a játékodat, az felháborító. De ha te teszed ugyanezt Gergővel, akkor az teljesen rendben van. Más mértékkel méred magad, mint Sziszit vagy Gergőt.

Menyus összeráncolta a homlokát. Nem egészen értette még ezt a vékadolgot.

– Úgy tűnik, hogy magadnak könnyedén megbocsátod azt, amit Sziszinek vagy Gergőnek nem. Hogy a saját vékád vagy kosarad nagyobb. Egyforma mértékkel kellene mérned magadat és a testvéreidet is (Mt 7,1–2). Akkor talán nem idegesítenének halálra. És te sem őket.