Az első kérdés hadd kapcsolódjék az interjúnkat megelőző pátyi bibliaóra gazdag mondanivalójához – ha már részt vehettem rajta. Ákán ugyebár lopott a jerikói hadizsákmányból, amelyet Isten magának tartott fenn. Így Izráel serege nem tudott megállni a későbbi ellenséggel szemben. De vajon jobbak vagyunk-e mi, Isten egyháza, például amikor saját magunkat ellopjuk az ő atyai hatóköréből, formáló szeretete alól?

Ahogy a bibliaórán mondtam: Isten világosan szól az ő egyházának minden tagjához az Igén keresztül. Ákán tudta, mit vár tőle Isten, ennek ellenére a kísértésnek engedve bűnt követett el. Mi keresztyénként akkor cselekszünk helyesen, ha nem tűrjük meg a bűnt magunkban, és nem teszünk úgy ilyenkor, mintha minden rendben lenne.

A megtűrt bűn az egész közösségre hatással van, hiszen rossz példa mások előtt. Józsué csaló harcosa, Ákán későn jutott el a beismerésig és bűnvallásig, holott kapott haladékot Istentől – így már nem kerülhette el a rettenetes retorziót. Mi, akik már tudjuk, hogy Jézus Krisztus kapta helyettünk a büntetést, vigyázzunk, hogy ne éljünk vissza a kegyelemmel!

Ön mikor ismerte fel a bűnkérdés, illetve a megváltás jelentőségét a személyes életére nézve?

Édesapám lelkész volt, szüleimtől jó példát láttam magam előtt, az Ige légkörében éltem. Jóllehet gyerekként nagy bibliaismereti tudásra tehettem szert, és az elméletét szinte mindennek ismertem, az életem nem volt az Úré. Hiába tudtam, hogy értem is meghalt a kereszten, az is kellett, hogy a saját bűneimet meglássam. Ez tizenkét éves koromban történt meg…

Azt gondoltam volna, hogy felnőttkorának egyik esztendejét említi megtérése időpontjaként. Ezek szerint koraérett gyermek volt?

Nem így mondanám. Egyszerűen ekkor tudtam igent mondani Isten megszólító szavára. Hadd tegyem hozzá, nem szabad kétségbe vonni a még ennél is korábbi, gyermekkori megtérések jelentőségét sem. Jézus is beszél gyermeki hitről, hogy csak egy példát említsek: „Aki megbotránkoztat egyet is e kicsinyek közül, akik hisznek bennem...” Tehát hitre juthatnak a gyermekek.

Ma sokakban hat a liberális gyereknevelés egyik dogmája: a gyerek, ha felnő, majd maga eldönti, akar-e vallásos lenni vagy sem.

A gyermekek sokkal fogékonyabbak a hitre – Jézus példaként is állítja őket elénk. Ha már egy gyermek is hihet Jézusban, ne mondjuk azt, hogy csak felnőttkorban foglalkozzon ezzel! Neki ugyanúgy szüksége van lelki táplálékra, mint a felnőtteknek. De az is előfordul, hogy a gyermekkorban elhintett Ige csak később érik be. Ez egyébként áll az egyházi énekek tanítására is. Én magam gyermekként rengeteg, felnőtt hívőknek szóló éneket megtanultam még iskoláskorom előtt. Nem értettem a szövegüket, de utólag hálát adok értük, mert egy-egy megfelelő későbbi pillanatban elém jöttek, és megerősítettek a hit útján. Merem mondani, hogy nyugodtan tanítsuk meg kicsinyeinknek azokat az énekeket is, amelyeket még nem értenek, számítva arra, hogy később rácsodálkoznak a mondanivalójára.

Azt, hogy ez lehetséges, én is alá tudom támasztani. Egyházi általános iskolába járó harmadikos kislányom otthon is lelkesen fújja a legnehezebbnek gondolt genfi zsoltárokat is. A hittanára tanította.

Ezt örömmel hallom. Azért tartják az emberek nehéznek a zsoltárokat, mert nem gyerekkorukban tanulták meg őket. Egyházzenészként több, egyházi iskolahálózatunknak szervezett zsoltáréneklő versenyen zsűriztem. Ezek a maguk nemében egyedülállók országunkban. Csengő gyerekhangon, gyönyörűen szólalnak meg ott ezek a zsoltárok. Aki még nem hallott ilyet, ajánlom, hogy menjen el egyszer.

Még legyen szó egyházzenéről, de előbb térjünk vissza az újonnan születéshez! Az öné hol történt?

Egy ifjúsági csendeshéten – Bükkszentkereszten – szólított meg Isten egészen személyesen. Azon a héten éppen az etióp kincstárnok megtéréséről volt szó. Fülöp Jézusról beszélt neki Ézsaiás próféciáján keresztül, és szívének, elméjének megújulásakor az udvari főember egy kérdést tett fel Fülöpnek: „Mi gátol, hogy megkeresztelkedjem?” Ezt a „mi gátol”-t én ott, akkor magamra vonatkoztattam, megláttam, hogy a bűneim jelentik a gátat. Egy akkori lelki beszélgetés végén egészen igent mondtam Jézus hívására.

Vizi István lelkipásztor 1961-ben született Budapesten, id. Vizi István szentmártonkátai lelkipásztor és Nemezes Mária gyermekeként. Középiskolai tanulmányait Nagykátán, teológiai tanulmányait Budapesten végezte. 1984-től Kecskeméten segéd-, majd beosztott lelkész, 1987/88-ban Grand Rapidsban (Michigan) ösztöndíjjal egyházzenét és liturgikát tanult, utána egy évig Alsónémediben és három évig a budapesti Nagyvárad téren beosztott lelkész volt. 1992-től önálló gyülekezeti lelkész Pátyon. Éveken át tanított egyházi zenét a budapesti teológián, valamint a nyári kántorképző tanfolyamokon Debrecenben, illetve Budapesten. Jelenleg a Dunamelléki Református Egyházkerület és az Északpesti Református Egyházmegye egyházzenei előadója, lelkészi munkája mellett énekírással, énekfordítással és egyházi témájú kórusművek, oratóriumok (például Händel: Messiás, Mendelssohn: Illés) énekelhető magyar fordításaival foglalkozott. Felesége, Nagypál Anikó lelkész és hitoktató, három felnőtt gyermekük van. Anna angol–német nyelvtanár, Dávid orgonaművész, István a Zeneakadémia negyedéves hallgatója, karvezetés és zeneelmélet szakon.

Más gyermek, más ember lett?

Bizonyára igen, de ennek a gyümölcseit mások láthatták. Mindenesetre nekem attól kezdve fontosabb lett, hogy döntéseim előtt kérdezzem meg Istent. Így történt a pályaválasztásom is. Jó matekos voltam, versenyekre jártam, nem volt magától értetődő, hogy édesapám példájára lelkész legyek. De akkorra, nyolcadikos koromra én már kaptam olyan verset a Szentírásból, amely a lelkészi pálya felé indított. „Íme, az én igémet adom a te szádba” – hangzott az Úr szava Jeremiás elhívásánál.

Ekkor nekem már egyértelmű lett, hogy erre a pályára kell jönnöm, azzal együtt, hogy némileg beszédhibás vagyok. Ha ugyanis engem Isten lelkészként akar látni, akkor a továbbiakban ilyen hátrány mellett is erre kell készülnöm. Középiskolai tanáraim Nagykátán matematikai pályára akartak irányítani; végül elkönyvelték, hogy a szentmártonkátai lelkész gyermekeként kivédhetetlen szülői hatásról van szó. Nem az volt.