Jézus elárulásának előkészítése és megszervezése kapcsán Márk a főpapok ígéretére helyezi a hangsúlyt (Mk 14,11), Máté a próféciára utalva tényszerűen közli az árulás bérét (Mt 26,15; Zak 11,12), János (Jn 13,2) és Lukács az ördögi befolyást jelzi (Lk 22,3). Valóban nem lehet két úrnak szolgálni (16,13). Most bomlanak ki a részletei annak, amit Jézus már Galileában előre megmondott tanítványainak: „Az Emberfia emberek kezébe adatik…” (Mt 17,22) Júdás és a főpapok összebeszélnek, és megegyeznek a feltételekben és a forgatókönyvben. Találkozik a hatalomféltés és a pénzvágy. A bűn mindig párosan jár. Júdás hangos szóval beleegyező ígéretet is ad (szinte fogadalmat tesz), hogy keresni fogja a megfelelő (kedvező) alkalmat, nehogy Jézus letartóztatása ribilliót váltson ki. Érdemes megjegyezni, hogy Keresztelő János kivégzésének története is így kezdődött: Heródes számára „eljött a kedvező alkalom” (Mk 6,21). Ám Jézus azt is elmondta tanítványainak, hogy az ellene szőtt összeesküvés csak külső eszköze a megváltás művének. Van hatalmam, mondja, letenni életemet, és van hatalmam ismét felvenni azt (Jn 10,18). Isten a mi életünk megmentésére fordítja a Krisztus ellen szőtt halálos tervet.

Péld 14

19. zsoltár

A kovásztalan kenyerek (páska) Isten népének nagy ünnepe, szent megemlékezés volt, ekkor idézték fel, hogy Isten miképpen szabadította ki népét a halálos egyiptomi rabszolgaságból. Jézus kérése nemcsak a törvény előírásának felel meg (4Móz 9), hanem annak legmélyebb értelmét is feltárja. Lukács evangélista, aki mindig gondosan megjelöli az időpontok jellegét is, most nyomatékkal kezdi így az elbeszélést: elérkezett a nap, amikor fel kellett áldozni a bárányt (aki elveszi a világ bűneit). A szenvedéstörténet (passiopassiva) áldozattörténetté (passioactiva) sűrűsödik. A tanítványok most is megtapasztalhatják a Jézusnak való engedelmesség csodáját, amikor utasítását követve a vacsora helyszíne felől érdeklődnek. S ugyanúgy, mint virágvasárnap, amikor elhozták a szamárcsikót (19,30), most is Jézus szavára kellett rábízni magukat, a Mester kérését ismeretlen embernek kellett tolmácsolniuk, aki aztán elvezette őket a megfelelő helyre. S lám: minden kész! Mindent úgy találtak, amint előre megmondta nekik (13). A leírás talán aprólékosnak tűnik, de éppen ez tanít meg minket is szabad bizalommal engedelmeskedni Krisztusnak.

Péld 15,1–19

473. dicséret

Jézus és a tizenkét apostol páskavacsoráját utolsó vacsorának is nevezzük, mert ezt már Jézus elfogatása, kereszthalála és feltámadása követi. A vacsora menetét illetően Lukács beszámolója Pál feljegyzésével áll összhangban (1Kor 11). A páskavacsora visszatekintés volt az egyiptomi szabadításra. Az Úr vacsorája előretekintés. Amíg el nem jön Isten országa, addig mi, az új szövetség gyermekei, Jézus értünk adott testét és kiontott vérét vesszük az úrvacsora jegyeiben, és visszajövetelére előretekintve hirdetjük, hogy végérvényesen beteljesedett az, amiről Mózes és Illés próféta is beszélt a megdicsőülés hegyén (9,31). Még pontosabban: Jézus az, aki beteljesítette a próféták jövendölését – halála révén nyerünk életet. Ekkor közli Jézus a tanítványaival, hogy áruló van közöttük. Ez felkavarja őket: csak nem én? Csak nem én? – kérdezik rémülten, ahogy Márk részletesen rögzíti ezt (Mk 14,19). Milyen könnyen elillan a magabiztosságunk, de a legjobb alkalommal, amikor az úrvacsora üdvbizonyosságban erősít. Értjük már, miért mondja az apostol: „Vizsgálja meg azért az ember önmagát, és úgy egyék abból a kenyérből...” (1Kor 11,28) Áldás, hogy a kegyelem asztalánál tehetjük ezt.

Péld 15,20–33

474. dicséret

A legbelsőbb tanítványi kör, amely a páskavacsorát családi közösségként üli meg, kénytelen szembesülni azzal, hogy közöttük ül a „veszedelem fia” is (Jn 17,12). Riadtan kérdezgették hát: ki volna az? De a következő pillanatban már az elsőségért vetélkednek! Rangvita már korábban is volt közöttük (9,46), de azt még – úgymond – a csúcson folytatták le, amikor mindenki ámuldozott Isten nagyságán, és Jézus szavait sem értették a bekövetkezendő szenvedésekről. Most azonban ezzel a vitával mintha Jézusnak is bizonyítani akarnának. A legnagyobb (az első) nem lehet áruló. Az evangélista sajátos szóval írja le ezt a vitatkozást (versengés), és Pál is ugyanezt a kifejezést használja, amikor az úrvacsorázás összefüggésében feddi a torzsalkodó korinthusiakat (1Kor 11,16). A Júdást leleplező szó felszakítja bennük ezt a rejtett hajlamot. Jézus tételbeszéde az uralkodókról és a szolgákról, az elsőségről és a szolgálatról nem egyszerű példálózás, s még kevésbé politikai kalkulus, hiszen összegzésképpen magára mutat: ő az, aki ott szolgál közöttük, ő a legkisebb – vagyis a legnagyobb. Jézus-követésünk örökös próbája, hogy a „legkisebb”-hez maradjunk hűek, akkor lesz örökségünk az ő országában.

Péld 16

641. dicséret

Az apostollistákban (6,13) és a belső tanítványi körben is mindig Péter az első (8,51). Péter gyakran az egész tanítványi közösség nevében beszél (12,41; 18,28). Jézus most neki mondja mindannyiukról: a Sátán meg fogja őket rostálni, hogy megbotránkozzanak benne (Mt 26,31), vagyis hogy elveszítsék hitüket. Péter folytatja a versengést, nem fogadja el, hogy majd neki is vissza kell találnia Jézus szeretetéhez (meg kell térnie), hanem önfeláldozó hűségéről győzködi Jézust. Erre a többiek is ugyanígy kezdenek fogadkozni (Mt 26,35). De beteljesedett Jézus jövendölése; nemcsak az, hogy „első” tanítványa megtagadta őt, hanem az is, hogy bár könnyezve, de Péter megtalálta a megbánás helyét (Zsid 12,17), s megtalálhatjuk mi is. De most még tart a rázatás. Jézus arra kéri tanítványait, hogy vegyenek kardokat. Lám, két kard már van is náluk, az egyik éppen Péternél (Jn 18,10). Majd akkor fognak megbotránkozni Jézusban, amikor rájönnek, hogy Jézus nem felfegyverezni akarta őket, hanem a próféta jövendölését (Ézs 53,12) ábrázolta ki ezzel a jelképes cselekvéssel. Ehhez pedig elég a két kard. Péterék készek „odavágni” (22,49). Jézus kész magát odaadni. S amikor nem engedi a harcot, a tanítványok cserbenhagyják (Mt 26,56). Jézushoz csak az ő parancsát követve lehetünk hűségesek.

Péld 17

475. dicséret

Jézus követése mindig a tanítványi engedelmességet jelenti. Ebbe még azt beleérthetjük, ahogy majd később Péter távolról követte az elfogott Jézust, mikor a főpap udvarába vezették (22,45). De most nem a csodákban és a dicsőségben részesednek, hanem Jézus vérverítékes küzdelmében. A Fiú azért imádkozik, hogy az Atya akarata jusson érvényre. Erre utal A zsidókhoz írt levél is: „Jóllehet ő a Fiú, szenvedéseiből megtanulta az engedelmességet…” (Zsid 5,8) Mi pedig, a Jézus követői, tőle tanuljuk az engedelmességet (Fil 2,5–10). Megrendítő, hogy miközben Jézus haláltusát vív, újra és újra a tanítványaihoz lép, hogy virrasztásra, éber őrködésre, imádságra serkentse őket, hogy kísértésbe ne essenek. Vonzó a tanítványság, ha erőt és megoldást hoz, ha terveink eredményes kimenetelét biztosítja, és roppant teher, ha szomorúsággal, törődéssel, sőt halálfélelemmel jár. De a halálfélelmet egyedül csak az istenfélelem győzheti le (Bonhoeffer). Jézus nemcsak az imádság szavaira (Miatyánk) tanít, hanem az imádkozás módjára is (szüntelenül).

Péld 18

76. dicséret

Júdás csókja megegyezéses jel volt (Mk 14,44), része annak a tervnek, amelyet Júdás megbeszélt a főpapokkal a kézre adás módjáról (22,4). A csók a baráti vendégszeretet pótolhatatlan kifejezése (7,45); a csók a megbocsátó apai szeretet mindenekelőtt való bizonyítása, ezzel fogadta vissza az atya a tékozlót (15,20); a csók a Krisztus-követők szeretetgesztusa (Róm 16,6), a Jézussal-lét örömének és biztonságának a szent jele. Jézusra ellenben teljes készültséggel, talpig fegyverben vonulnak ki, mint egy veszedelmes rablóra (aki valójában Barabás volt – vö. Jn 18,40), akit csak erővel lehet lefogni. Júdás csókja kiszolgáltatja Jézust, az elfogására érkezők biztosra mehetnek. Az áruló halálba csókolja Isten felkentjét. Ez itt a 2. zsoltár rettentő kiforgatása. „Csókoljátok a fiút!” – hirdeti a messiási ének a hatalmasoknak (Zsolt 2,12). Az Isten elleni lázadás sötétsége uralkodik el, íme, Isten báránya így veszi magára és így veszi el a világ bűneit. Tanítványait leinti, ő már megvívta az engedelmesség harcát. Ellenségeit is megáldja – a sebesült templomszolgát meggyógyítja. A világosság a sötétségben fénylik (Jn 1,5).

Péld 19

477. dicséret