Ma sem mondanék mást, mint azon a régi-régi lakitelki konferencián, huszonnyolc éves koromban, vagyis 1979-ben, ahol Illyés Gyula és Kozmutza Flóra is emelte az összejövetel fényét. Jómagam akkor egy kis, a London Universityn elmondott korábbi beszédemre hivatkozva az értékközpontú nemzettudatról szóltam. Egykori szavaim lényege az volt, hogy mindenki annyira magyar, amennyit az illető közösségért vállalni akar és vállani tud. Soknemzetiségű családból származván ezt most sem érzem és hirdetem másként.

Március 15-e közeledtével mindig gondosan megmosom, finom batisztkendővel megtörlöm azt az ugyan nem nyíltan zászlómintás, de egyértelműen piros-fehér-zöld üvegpoharat, amelyből egyik ükapám, az idősebbik Vaniss Gyula, az Arad megyei Simánd jegyzője, kilenc gyermek apja minden évben csak egyszer, az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc örök emlékezetére ivott. Ő 1821-ben Hort községben, Heves megyében született, nagyapja még Sopron hűséges városában volt nyergesmester, s nevét németesen Wanischnak írták. Ez azt jelenti, hogy ők a nagyon családközpontú soproni németek, a poncichterek közé tartoztak. Ennek ellenére apja úgy határozott, hogy nevüket – ha már magyar kenyéren élnek és magyarul is jól beszélnek – változtassák Vanissra. Így tehát Gyula ükapám 1821-ben a keresztségben a Vaniss Gyula Emanuel nevet kapta. Második keresztneve megszentelt önbeteljesítő jóslatnak bizonyult; igaz, két feleségét ragadta el a halál, de három frigyéből összesen kilenc gyermeke született.

Élete jelentős részét nem Heves vármegyében, hanem a Partiumban élte le, hosszú ideig az Arad közeli Simánd község jegyzőjeként, ahol természetesen (a kötelező latintudás birtokában) a magyar mellett német, sőt jiddis nyelven intézte a rábízottak ügyes-bajos dolgait. 1848-ban már nős ember volt, és német eredetűként is negyvennyolcas érzelmű. Erről dédapám, az éppen 1858-ban, apja örömére a forradalom kitörésének tizedik évfordulójához közel, április 1-jén született ifjabbik Vaniss Gyula, a Körösöket szabályozó későbbi vízimérnök sokat mesélt velük együtt élő unokáinak, anyámnak és nagybátyámnak is. Ükapámtól távol állt – hívő ember lévén – a tárgyi fetisizmus. Italos ember sem volt, mégis, évente egyszer, a szabadságharc hőseire gondolva, áhítattal kortyolt e karcsú, piros-fehér-zöld színekben ékes kehelyből.

Ez a szép hagyomány az én gyerekkoromban nem borral, csak nagymamám készítette málnaszörppel folyatódott minden év április 7-én, mert dédapámhoz hasonlóan én is ebben a hónapban születtem. Tudjuk, hogy nem egy családban őriznek ünneperősítő tárgyakat, emlékeket, s hogy sokaknak van olyan kézbe fogható vagy lelkében őrzött relikviája, amely, Isten segítségével, nem engedi, hogy „engedjen a negyvennyolcból”.