Hogyan talált rá a fogyatékosügyre, erre a missziói területre?

Nem is én találtam rá erre a területre, hanem már egészen kiskoromban rám talált és beszippantott ez a világ. Gyógypedagógus szüleim szinte minden iskolai szünetben hazahozták az „ottfelejtett” gyerekeket. Így két testvéremmel együtt hamar megtanultuk természetesnek venni a fogyatékos emberek jelenlétét, közelségét, hogy ugyanúgy lehet együtt játszani, strandolni, osztozkodni vagy épp hajba kapni a finom falatokon, veszekedni a házimunkákon.

Ehhez a természetes megéléshez segítettek még az őrbottyáni református gyermekotthonban szerzett élményeim: szüleim gyakran jártak oda, és vittek magukkal minket, gyerekeket is. Itt ismerkedtem meg súlyosan, halmozottan fogyatékos emberekkel, akikhez később is különös kötődésem lett. Középiskolai, majd főiskolai éveim alatt gyakran jártam vissza önkénteskedni, táboroztatni gyerekeket, fiatalokat. Az intézet vezetője, Juhász Zsófia nemcsak névrokonom, hanem keresztanyám is volt. Az ő jelenléte, elkötelezettsége, fáradhatatlan dinamizmusa és korát meghaladó szemlélete, gyógypedagógiai és vezetői munkámban, emberi kiállásomban egyaránt meghatározó.

Melyek azok a dolgok, amelyeket a legjobban szeret a hivatásában?

A halmozottan fogyatékos emberek iránti különös kötődésem, elkötelezettségem megmaradt. Sok mindent szeretek a munkámban, de a legizgalmasabb talán a kommunikáció a nem beszélő, halmozottan fogyatékos emberekkel; az a csoda, amellyel más kommunikációs csatornákon keresztül megnyílnak a világra. Ezt megélni szakmailag és emberileg is nagy ajándék, és egyben kihívás. Különös érték az, hogy sok elkötelezett, értékes emberrel dolgozhatok együtt, akiktől tanulhatok szakmailag és emberileg egyaránt.

Miért olyan fontos szolgálat napjainkban, hogy a fogyatékkal élő gyermekekre, emberekre különösen figyeljük?

Nem tudom, kitől származik az a mondat, hogy a gyülekezet fogyatékos emberek nélkül fogyatékos gyülekezet. Ez ugyanígy igaz a társadalmunkra. A hiányuk azt jelenti, hogy valahol még mindig elszigetelten, „eldugva” élnek, nem a közösség teljes jogú tagjaként. Ha a gyülekezeteinkben, a környezetünkben nincsenek jelen látható módon, akkor valószínűleg nem kapták meg azokat az esélyeket, amelyekkel ott lehetnének. Akadálymentesek-e a gyülekezeteink, nemcsak fizikai, infokommunikációs értelemben, hanem lelki, szellemi tekintetben is? Be tudjuk-e fogadni a másképp viselkedő embereket, törekszünk-e érthetővé tenni számukra az üzenetet, nyitottá, komfortossá tenni a közösséget? Ezekkel mindannyiunknak dolga van.

Ha össze kellene foglalnia, mi az ön missziója, ügye, mit mondana?

Szentgyörgyi Albert Psalmus Humanus című versének szavaival tudnám leginkább megfogalmazni: „Uram! Azzal dicsérlek, hogy szebbé / teszem a Teremtés rám eső zugát, / Hogy fénnyel, meleggel, jóakarattal és / örömmel / Töltöm meg világomat.” Ez a „rám eső zug” nem egy intézmény, de valahogy mindig a fogyatékos emberek közelében van, vagy ott, ahol lenniük kellene, ahol egyengetni kell az ő útjukat. Szóval elég nagy tér.

Van-e olyan Igéje, bibliai története, amely a böjti időszakban sokat jelent önnek, és miért?

„…nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené” (Róm 9,16). Nem csak a böjti időszaknak, az egész életemnek vezérmotívuma ez az Ige. Többszöri megtapasztalásom az, hogy szükség van az akarásomra, futásomra, aktivitásomra, de ezek csak eszközök lehetnek a könyörülő Isten kezében. Nekem pedig meg kell tanulnom Gyökössy Endre szójátékával élve lenni is, nem csak tenni.