Máté megjegyzése szerint Péter azért követte Jézust, hogy lássa, mi lesz letartóztatásának végkimenetele (Mt 26,58). János megjegyzése szerint ismerős révén jutott be a főpap udvarába (Jn 18,16). De a tanítvány nem vegyülhet el észrevétlenül Jézus ellenségei között. Ez az igen vagy nem órája. Lukács megszakítás nélkül beszéli el Péter tagadását: nem ismerem Jézust (57), nem tartozom a tanítványai közé (58), nem tudom, miről beszéltek (60). A kakas a harmadik tagadása közben szólal meg; ekkor Péter már nem egyszerű szavakkal tagad, hanem esküdözik, sőt átkozódik (Mk 14,71). Hosszadalmas magyarázkodásra a lelepleződéstől való félelme készteti. S ha nem a szolgák itt, az udvaron, hát a kakasszó leleplezi, de nem az ellenségei, hanem önmaga előtt. Lám, mennyire üres volt fogadkozása, hogy kész meghalni Jézussal. Keserves sírása voltaképpen sirató. Így siratta halott fiát a naini özvegy (7,13), így siratták Jairus lányát (8,52), így siratták Jézust is, mikor megfeszíteni vitték (23,28). Mégsem Péter a főszereplő, hanem a prófétaként megalázott Jézus (64), s nem Péter önmaga gyászolása itt a meghatározó, hanem az, hogy Jézus imádkozott érte (22,33). Értünk is imádkozott. Az Isten szerint való szomorúság megbánhatatlan megtérést szerez az üdvösségre (2Kor 7,9).

Péld 20

107. zsoltár

Az emmausi tanítványok kesergése erre az eljárásra is vonatkozik: így adták Jézust halálos ítéletre (24,20). Miután a korábbi provokációk nem jártak eredménnyel (20. rész), a nagytanács nemcsak árulót keresett, hanem koncepciós eljárást is indított. A megalázott, megvert, megköpdösött Jézust istenkáromlási perre rángatják. De most egészen mást kérdeznek tőle, mint amivel majd a politikai hatóság, Pilátus előtt vádolni fogják (23,2). Itt a legbelsőbb késztetésük tárul fel. A messiásváró nép vezetői rettegnek a Messiástól. A próféták szavain tájékozódók megbotránkoznak a jövendölések teljesültén. Amit oly sok alkalommal akartak már Jézus szájából hallani (11,54), most végre megkapják. Jézus, úgymond, maga ellen vall, nincs szükség tanúvallomásra. Ellenben a feltámadott Krisztus azt mondja nekünk, hogy mi vagyunk a tanúi szenvedésének és feltámadásának, és ezért hirdetnünk kell az ő nevében a megtérést és a bűnbocsánatot (24,47). Ha követőit üldözni fogják, az is alkalom lesz róla vallani (21,13). A Messiás elleni per a tanítványok hűségpróbáin folytatódik. Imádkozzunk az üldözött keresztyénekért!

Péld 21

6. zsoltár

A nagytanács lezárta az ügyet: Jézus messiási címen nevezte magát (Emberfia), és nem tagadta istenfiúságát, méltó a halálra (22,69–70)! Ám kivégzésre a pogányok kezére adják, ahogy előre megmondta (Lk 18,32). Azonban Pilátust, aki máskor véres erőszakkal érvényesítette a megszállók rendjét (Lk 13,1), csak olyan váddal lehetett eljárásra és kereszthalált kimondó ítéletre késztetni, amelyből birodalmi érdeksérelmet (lázadás, felségsértés, gyilkosság) olvashatott ki. Három váddal viszik tehát Jézust a politikai főhatóság elé: téveszméket hirdet, nem fizet adót, lázadók vezéreként lép fel. Pilátus egyetlen kérdésbe foglalja össze ezeket: te vagy-e a zsidók királya? Jézus meghagyása – te mondod – értelmezhető tagadásként is. Pilátus legalábbis így érti, azért kijelenti, hogy Jézusnak nincs elítélendő és büntetendő vétke. Ám a nagytanácsnak az volt a mesterterve, hogy a gyűlölt Jézust a gyűlölt rómaiak öljék meg, azért folytatják a helytartó győzködését, és Jézus egész tanítói szolgálatát uszításnak minősítik. Látjuk azonban, hogy az emberi akaratok mögött ott rejlik az isteni „kell”. Be kell teljesednie az írásnak (22,27), Jézus „önként ment a halálba, hagyta, hogy a bűnösök közé sorolják” (Ézs 53,12), és így „kellett” megdicsőülnie (24,26).

Péld 22,1–16

102. zsoltár

Ki az illetékes? Amikor Pilátus megértette a vádakból, hogy Jézus Galileából érkezett Jeruzsálembe, nyomban átküldette őt a városban tartózkodó Heródeshez, mert Galilea Heródes joghatósága alá tartozott. Bár Heródes meg akarta öletni Jézust (13,31), most ezt nem tehette meg „törvényesen”, hiszen csak a saját területén voltak jogosítványai. Visszaküldte hát Jézust Pilátushoz, de előbb megalázta. Az előtte is hangoztatott vádakból rendez gyalázatos komédiát, katonáival patyolattiszta ruhába öltözteti és kigúnyolja Jézust, aki még csodát sem tett, pedig ez a látványosság érdekelte volna Heródest (9,9). Nemrégiben még azt hitte, hogy Jézus a feltámadott Keresztelő János (Mk 6,14), de immár nincs miért félnie tőle, semmibe veheti, micsoda ajándék ez Pilátustól. Az eddig torzsalkodó hatalmasok barátságot kötnek, az illetékességi kérdés az apropó. Sok barátság született már így, és születik ma is. A Jézus barátait üldözők reálpolitikai barátsága ez (Jn 15,5), amely azonban nem árthat a Megváltó gyermekeinek (Lk 12,4). Imádkozzunk azokért, akiket a hatalmasok cinikus cimborasága kiszolgáltat az üldözésnek! És óvakodjunk még az alkalmi gyűlöletszövetségektől is! A világ barátsága ellenségeskedés Istennel (Jak 4,4).

Péld 22,17–29

80. zsoltár

Pilátus már korábban is, majd ezen a meghallgatáson is még kétszer ugyanazzal a jogi kifejezéssel ad hangot ellenvetésének: Jézus semmiféle halált érdemlő bűnt nem követett el (23,4.14.22), új keletű barátja, Heródes sem ítélte el. De reálpolitikus lévén alkudozni kezd, s úgy véli, elég lesz, ha nyilvánosan megfenyíti Jézust, és ezzel lezárhatja az ügyet. Ám alighogy kimondja: „szabadon bocsátom őt”, máris csapdába esik, mert a kifejezéssel az amnesztiatörvényt idézi, amelynek értelmében csak egy elítélt esetében gyakorolhatott kegyelmet az ünnep előtt. Vagyis voltaképpen már ítéletet mondott Jézus fölött. Ha ártatlannak tartaná, fenyítés nélkül kellene szabadon bocsátania. Most már két elítélt közül kell választania. A sürgetés aztán végképp erőt vesz az erős emberen, aki valójában gyáva szolga (Jn 19,12), és a vádlók akarata szerint hozza meg ítéletét; előbb feladja meggyőződését, most pedig megadja magát, és átadja a pribékeknek Jézust. A hangzavarban csak egyvalaki hallgat, az Isten báránya, aki alázatos maradt, száját sem nyitotta ki (Ézs 53,7). A római eljárásrend szerint az ítélet két szóból állt: mégy a keresztre! Krisztus azért megy a keresztre, hogy áldozata feloldozzon a gyilkos akaratok kényszere alól!

Péld 23

267. dicséret

A modern ember iszonyattal utasítja el a halálbüntetést is, nemhogy a nyilvános kivégzést. Nehéz hát elképzelnünk Jézus keresztútját és halálát. A halálos ítélet végrehajtását rögtön a kihirdetése után megkezdik, Jézust mintegy erőltetett menetben vezetik ki a vesztőhelyre. A sietséget jelzi az is, hogy egy arra járó férfit, az észak-afrikai Cirénéből származó Simont arra kényszerítik, hogy a több ízben megvert, végletekig kimerült Jézus helyett vigye a kivégzés eszközét, a keresztet. Málenkij robot. A kivégzőosztagot követik Jézus ellenségei, a látványosságra összeverődő bámészkodók, de Jézus hozzátartozói és tanítványai is. Jézus nehéz intelemmel csitítja övéit; hasonlata a zöldellő és a száraz fa sorsáról Ezékiel jövendölésének felfokozása (Ez 17,24), prófétai szó ez arról, hogy bár Isten örök jóra (üdvösségre) fordította ezt a végső rosszat, vagyis az egyetlen igaz kárhoztatását (Péld 17,15), az ártatlan elvetése ítélet alá esik. De a tanítványoknak mondott vigasztalást is ide kell értenünk: „ti sírni és jajgatni fogtok, a világ pedig örül; ti szomorkodtok, de szomorúságotok örömre fordul” (Jn 16,20).

Péld 24

297. dicséret

Itt derül ki, hogy Jézus megfeszítését beleillesztették egy már eleve kitűzött nyilvános kivégzésbe, bűnösök közé sorolták (Ézs 53,12). A sirató hangjait elnyomja Jézus ellenségeinek, a katasztrófaturistáknak, a kivégzést végrehajtó katonáknak és az egyik, vele együtt megfeszített gonosztevőnek (rablónak, Mk 15,27) a csúfolódása. Jézust már a főpap udvarában és Heródesnél is kigúnyolták (22,63; 23,11), de Lukács itt sajátos kifejezést használ: ez a csúfolódás fölényeskedő sértegetés. Így csúfolódtak korábban Jézuson a farizeusok (Lk 16,14), s így űzne csúfot Istenből a tévelygő ember, aki azt hiszi, hogy fölébe kerekedhet a Mindenhatónak (Gal 6,7). A tehetetlen Jézuson élcelődők látszólag Heródes szellemében járnak el (23,6), csodát követelnek: ha ő Isten választottja, felkentje, ha ő a király, a megmentő, akkor mentse meg magát! Valójában egy őrjöngő rítusban vesznek részt: elbánnak a bűnbakkal, s ekként mentik meg magukat. Rettenetes beteljesítése ez a prófétai szónak: sokak bűnét hordozta (Ézs 53,12). A megalázással azt fejezik ki: itt és most lezárul a Jézus-ügy. Ellenben Jézus imádsága – bocsásd meg nekik! – azt tárja fel: itt és most nyílik meg a kegyelem. Nem mentette meg magát, hogy másokat megmentsen. Téged is.

Péld 25

229. dicséret