Nem csak a kitelepítésekről szólt a felvidéki magyarok és németek mérhetetlen szenvedése a második világháború végén és az azt követő években; nem túlzás genocídiumról sem beszélni. A pozsonyligetfalui lágerrendszerben 500–1500 civil, ezekhez az etnikumokhoz tartozó embert lőtt agyon a csehszlovák hadsereg egyik ezrede. Előzőleg ugyanazon ezred katonái, félúton a gyűjtő- és megsemmisítő tábor felé, a morvaországi Přerovnál 267 németet és magyart végeztek ki hasonló módszerekkel. Aki elolvassa Udvardy Zoltán történelmi forrásokban és utalásokban gazdag, az irodalmi műhelynapló és a riport műfajelemeit vegyítő – könyvét, arra a meggyőződésre jut, hogy jelképerejű történetfüzérről van szó. E sorok írója például itt értette meg katartikusan, hogy miért olyan erős mindmáig a felvidéki magyarság körében a beolvadási hajlandóság. A még mindig itt kísértő félelem miatt. De mi a film és a könyv tartalmi újdonsága?

– A népirtásokról nem volt szabad sem Csehszlovákiában, sem a Magyar Népköztársaságban beszélni – kezd a válaszba Udvardy Zoltán. – Ennek ellenére, bár mind a přerovi, mind a Pozsonyligetfalun elkövetett mészárlásokról megjelent elszórtan egy-két híradás – például újságcikkek 1945–1947 között, a korabeli magyar sajtóban, még a csehszlovákiai és magyarországi kommunista diktatúrák teljes hatalomátvétele előtt, vagy később Nyugaton, illetve 1989 után ismét a magyar sajtóban –, az egészet összefüggéseiben láttatni, a szerteágazó, bonyolult epizódok folyamatszerűségét bemutatni, szintézisbe állítani, nos, ezt a dokumentumfilmünk tette meg először, illetve a könyvem. Hiányzott eddig az oknyomozó újságírás alkalmazása is; mi azonban a helyszínre mentünk, a tragédia minden állomását bejárva. Többek között túlélőkkel és az áldozatok hozzátartozóival is beszéltünk, megszólítottuk az utca emberét, lakosokat és persze a téma szenvedélyes kutatóit is.

Dekrétumokból népirtás

Most fűzzük fel mi is egy közös fonalra a felvidéki magyarok számára (is) pokoli mozzanatokat Udvardy Zoltán könyve és az általa mondottak figyelembevételével! Mindezt Edvard Beneš neve nélkül lehetetlen felidézni. A cseh Beneš külügyminiszterként közreműködött az első világháborút követő igazságtalan béke kiharcolásában, amelynek során a Felvidék déli részén élő tömbmagyarság is Csehszlovákiához került hazánktól. A 30-as évek közepén Beneš a fiatal utódállam második köztársasági elnöke lett. Ezt a hitleri Németország és a nyugati hatalmak közötti müncheni egyezmény ugyan rövid időre szétzúzta, de a második világháború után az új Csehszlovákia elnöke a kommunista puccsig ismét ez a hírhedt cseh politikus lett. Előtte azonban fordulat történt: Csehszlovákia szétdarabolása láttán 1943-ban Moszkvában járt, hogy Sztálintól kapjon segítséget.

Udvardy Zoltán a következőkben látja a Szovjetunióhoz és a kommunistákhoz való közeledés indítékát: – A két világháború között Beneš azzal szembesül, hogy csak kétharmadnyian vannak ők, a szláv nyelvűek; a lakosság bő egyharmadát azonban németek és magyarok alkotják, akiknek kénytelenek kisebbségi jogokat biztosítani. Terve szerint úgy kell létrehozni az új csehszlovák államot, hogy abban kizárólag szláv anyanyelvűek éljenek. Rácsatlakozott tehát arra a sztálini tervre, hogy a szovjetek tisztítsák meg teljes befolyási övezetüket a német lakosságtól (kivéve persze a később Kelet-Németországként megalakult, Sztálinék által ellenőrzött német területeket).

Beneš annyival akart még ennél is többet, hogy a magyarokat is tüntessék el. Előre megfontoltan és pontosan eltervezi tehát a világháborús években a német, illetve magyar lakosság fegyveres elüldözését, részben pedig kiirtását a háború után. Sztálinnál ezért előre kijárta az engedélyt s hozzá a szükséges hadfelszereléseket is. Beépült Moszkvában a tömeggyilkosságokról is hírhedt NKVD-be (szovjet belügyi népbiztosság). Moszkovita honfitársaival, például a ’68-as prágai tavasz leverése után elnökké választott Ludvík Svobodával hírszerzési hálózatot működtetett, amely a rendszerváltozásig és talán tovább is háttértényező maradt a cseh és szlovák közéletben.

Udvardy arra hívja fel a figyelmet: az újjászerveződő Csehszlovákia hadserege 4. gyalogoshadosztályának 17. ezrede mielőtt Pozsonyba vonatozott volna, hogy ott átvegye a ligetfalui koncentrációs tábor őrizetét, Prágában meghallgatta Edvard Beneš uszító beszédét, amely alig burkoltan a Csehszlovákiában élő, nem szláv ajkú német és magyar lakosság kiirtására szólított fel. Akkoriban – 1945 májusában – Beneš már elkezdte kibocsátani jogfosztó, a két etnikai kisebbséget kollektívan megbélyegző dekrétumait.

Soha haza nem térő dobsinaiak

A Pozsonyligetfalura tartó ezred Prága és Pozsony között félúton, a morvaországi Přerovban elidőzött egy kicsit. Különítményük az 1945. június 19-re virradó éjjelen 267 embert gyilkolt halomra. A német és magyar ajkú családokat előzőleg, még a hitleri Szlovákia idején Nyugat-Csehországba deportálták, innen tartottak szervezetten, karszalagos biztosok felügyeletével hazafelé, a Felvidékre, (a mozaikos etnikai összetételű) Dobsinára, Késmárkra, Jánostelekre, de „valamiért” nekik is meg kellett állniuk, bevárva a végzetesnek bizonyuló katonavonatot.

A kivégzőosztag a város közelében fekvő, Svéd sáncokként ismert magaslathoz terelte a szerelvény utasait, ahol egytől egyig lelőtték őket. Két évvel később, 1947 őszén a csehszlovák hadsereg nekilátott a nyomok eltüntetésének: kihantolták a tömegsírt, majd a kivégzett férfiakat a přerovi temetőben földelték el jeltelen tömegsírban, a nők és gyermekek holttestét pedig a közeli Olmütz krematóriumában elégették. – A különválasztás oka az volt, hogy a nők és gyermekek holtteste teljesen megsemmisüljön, elleplezve a népirtás tényét – magyarázza a Sóval hintették be című könyv szerzője.