Gyermekkorában még nem volt hittan az iskolákban, hogyan lett hitoktató?

Édesanyám, apai nagymamám már kisgyerekként sok énekre, imádságra megtanított. Négyen vagyunk testvérek, az Úr jó énekhanggal áldott meg bennünket. 1990-ben, még a Szovjetunióban kezdődött el a hitoktatás Szernyén. Először csak háznál foglalkozott velünk Bics Juliska néni, énekekre tanított, és bibliai történeteket mesélt. Horkay Julianna (Horkay László nyugalmazott püspök felesége) szerettette meg velem Isten Igéjét, és biztatott, hogy Isten a gyermekek közötti szolgálatot bízta rám.

A kilencvenes évek elején már elmehettünk templomba, ahol Horkay László tartott nekünk hittanórát. Majd még iskolásként egy nyári ifjúsági táborban elfogadtam az Úr Jézust Megváltómnak. Innen már azzal a döntéssel jöttem haza, hogy én hitoktató leszek, gyerekeket szeretnék tanítani, hitben nevelni. A középiskolai tanulmányaim alatt szombatonként Beregszászba jártam hitoktató-tanfolyamra, az sem tántorított el, hogy hajnalban keltem és egyedül utaztam. Isten mindig csodálatosan jelen volt és formálta az életemet. Később a nővérem is csatlakozott, ő is hitoktató lett. 1994-ben kaptam meg a képzés elvégzését igazoló bizonyítványt, azóta a szernyei református gyülekezetben tevékenykedem.

A szülei örültek a hivatásának?

A családunkban mindenki hívő ember, apukám presbiter volt, a szüleink két kézzel támogattak bennünket abban, hogy Isten szolgálatába álljunk. Az útiköltséget például az utolsóból is ideadták, csak hogy mehessünk tanulni. Több mint huszonöt éve hitoktató vagyok. Volt olyan átmeneti időszak, amikor el kellett mennem gyárba dolgozni, mert a hitoktatói szolgálatot nem számították bele a nyugdíjalapba. Úgy gondoltam, ezzel még nem hagyom el az Urat, majd járok templomba, bibliakörbe. De másként alakult. A három műszakos fizikai munka megváltoztatta az életem. A férjem elvesztése után nem tudtam tovább a gyárban dolgozni, a gyermekeim kicsik voltak, nem vállalhattam a különböző műszakokat, de az Úr nem hagyott egyedül. Visszatértem eredeti hivatásomhoz, és azóta is hitoktató vagyok. Isten megígérte, hogy soha nem hagy el a szükségben, tizenhat éve, férjem halála óta ő az én támaszom. Kedves Igém átsegít minden nehézségen: „Gyönyörködj az Úrban, és megadja szíved kéréseit! Hagyjad az Úrra utadat, bízzál benne, mert ő munkálkodik.” (Zsolt 37,4–5)

Ön a kárpátaljai cigánymisszió aktív tagja… Sokan eljöttek a háború miatt Kárpátaljáról, több szernyei romával találkoztam a Dorcas Alapítvány debreceni átmeneti szállásán. Maradtak otthon is?

Kárpátalján jelentős református cigánymisszió működik 1991 óta. Szernyén indult az első gyülekezet, amelynek 2015 szeptemberétől tagja vagyok. Súlyos műtéten estem át, amely után nem volt szabad nehéz munkát végeznem, így az Úr csodásan előkészítette számomra ezt a helyet, ahol a mai napig jól érzem magam. Hét éve dolgozom a „táborban” lévő cigány óvodában. A legfontosabb, hogy keresztyén szívünk legyen, s akkor nincs magyar, nincs cigány, csak Isten gyermeke van. Intézményünkben az óvoda mellett általános iskola is működik, ahova 1–4. osztályos tanulók járnak. Sajnos a háborús helyzet miatt most megcsappant a létszám, csupán öt–hét gyerek van egy csoportban, azelőtt majdnem harmincan voltak. Több mint huszonöt éve foglalkozom gyerekekkel, sokat változott a hozzáállásuk. Fontos, hogy közösségben legyenek, jól érezzék magukat és minél többet halljanak az Úr Jézusról.

A fia külföldön lelkipásztor, Horvátországban szolgál feleségével együtt. Ön nem gondolkodott azon, hogy elköltözik?

Nagyon hálás vagyok az Úrnak, hogy a gyermekeim az ő közelében lehetnek. Nem tudom, hogy az Úr milyen utat készít nekem, de nekem most még itt van dolgom. Arra kell mennünk, ahol szükség van ránk, ha Isten áldása van a munkánkon, akkor minden a lehető legjobban alakul.

A sok nehézség ellenére sem ingott meg az Istenbe vetett hite?

A legnehezebb helyzetben is mindig az Úrra bíztam magam, sokszor nehéznek találtam a keresztem, de mindig ő adott erőt hozzá. A megtérési Igém vezérel azóta is: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy.” (Ézs 43,1)