Jabéc. A legrutinosabb bibliaolvasók is elgondolkoznak egy pillanatra, ha ezt a nevet hallják. Ki volt ő? A krónikák első könyve hosszú származási listával, genealógiával kezdődik, ezt a legtöbben egyszerűen átlapozzák. A Bibliában mintegy kéttucat hasonló lista szerepel. Ma már nehéz megérteni ezek egykori identitásformáló és a történelmi emlékezetet is fenntartó szerepét. A vonatkozó szövegek néha megállnak egy pillanatra, elmondanak egy-két információt néhány meghatározó személyiségről (pl. 1Móz 4,19–24; 10,8–12).

Júda leszármazottainak bemutatásakor a felsorolás ugyanígy megszakad (1Krón 4,9–10), ekkor jelenik meg Jabéc. Semmit nem tudunk róla. Neve furcsán összecseng egy máig azonosítatlan várossal (lásd 2,55), bár a személynek és a településnek talán semmi köze egymáshoz. Gyötrelmek közepette született férfi volt, de tiszteletreméltó, felülmúlta testvéreit. Nem tudjuk, édesanyja sorsát megpecsételte-e fia világrajötte (vö. 1Móz 35,16–19), csak az világos, hogy Jabéc imádkozó emberré vált, sőt: meghallgatott imádságainak eredménye lett nagysága, tehát könyörgése célba juttatta. Néhány évvel ezelőtt az amerikai könyveladási listák élére repült egy kötet, amely Jabéc példáján mutatta be, hogy milyennek kell lennie a kitartó, hathatós imádságnak. Könyvet írni egy ennyire rejtélyes alakról talán túlzás, ő mégis példa.

Ez az ember Isten elé tárta életének minden részletét. Tőle kért áldást, oltalmat, tőle várta a gyarapodást és a fájdalmak távoltartását. Vágyai meglehetősen emberiek voltak, viszont céljait nem emberi eszközökkel akarta elérni. Nem erőhöz, hatalomhoz, fegyverhez, ügyeskedéshez fordult, hanem imádkozott. Istenben bízott, nem is érte csalódás. Jabéc ezzel lett méltó arra, hogy helyet foglaljon a Jézus példázatában szereplő, könyörgésben soha meg nem fáradó özvegyasszony mellett (Lk 18,1–8). Jó lenne tanulni tőle.