Mondhatjuk stílusosan: Igénkben Dávid bevonul a nemzetségtáblázatba. Szép ellentétpár az előző rész végén az edómiták és Jákób–Izráel családfája. Az egyik hitetlen családfa, folytonos ellenállás Isten irányában – ennek vége mindig pusztulás. A másik család Isten kiválasztó kegyelmében van, s nem szűnt meg soha. „Akkor ketten lesznek a mezőn: az egyik felvétetik, a másik otthagyatik...” (Mt 24,40) Az igeszakasz további részében Júda leszármazottainak nevét olvassuk. Bár nem Júda az első Jákób gyerekei között, de Dávid miatt, az Isten különös kiválasztása okán első helyre kerül. Így előz mindenkit Júda a felsorolásban. A kronológián alapuló rendet érvényteleníti a kiválasztás. A történeti sorrendet megváltoztatja az üdvtörténeti fontosság. Ez világi szemmel igazságtalan. Ne azt nézzük, emberileg mi a lényeges! Tegyük Isten kezébe a sorrendeket, a barátságokat! Azt, hogy kit kell felhívnunk, megkeresnünk. Jézus Krisztus életünkbe való bevonulásával minden addigi rendet megváltoztat. Jézus átírja a múltról való gondolkodásunkat, a fontos személyek sorát. A hívőnek is Dávid családja, annak is legfényesebb tagja, Jézus Krisztus van első helyen. Boldog ember az, akinek életében Jézus előkelő helyen van!

Kol 1,9–14

481. dicséret

A nemzetségtáblázatok a múltat mutatják, a származást, de a jelenkori kapcsolatokra utalnak. Ki honnan jött, kitől származik, kik a rokonai. Ez a tudás életmentő volt az ókorban. Gyökereink ismerete lényeges a mai embernek is. De a nevek halmazából számunkra egynek kell kiemelkednie, amelyik előtt minden meghajol. Ez Jézus Krisztus; a vele való kapcsolatunk minden egyéb kapcsolatot megváltoztat. Fontosabb, mint a vérségi viszony. Így kapcsolódunk be az Igénkben lévő nemzetségtáblázatba. Júda, Dávid, majd az Újszövetségben tovább húzzuk a vonalat: Jézus Krisztus által… A krónikák könyvében kezdődő történetnek Krisztus a vége, a csúcsa. Őt nem a test és vér, hanem a hit kapcsolja hozzánk. Ő az, akihez a vak így kiált: „Dávid Fia, könyörülj rajtam!” A nevek felsorolása nem adathalmaz, hanem azt jelöli a régi embernek: Isten különösen megáldotta azt a családot. Amikor saját családunkra, őseinkre tekintünk, nélkülözhetetlen számot vetnünk. Mennyi áldást örököltünk és adunk tovább! Mi az, amit továbbviszünk, akár szeretnénk, akár nem? Mi az az örökség, amely egy nemzedéknél megrekedt? Mi az, amit mi adunk tovább? Családban, egyházban, a településünkön mit adunk tovább a gyülekezetünkben? Boldog, aki törekszik arra, hogy továbbadja a Krisztusban rejlő hitet!

Kol 1,15–20

489. dicséret

Simeon törzse sok harc után, más népet kipenderítve talál arra a nyugalmas részre, ahol letelepedhet. Sokan vágynak arra, hogy valahol otthon legyenek. Költözés után hosszú időnek kell eltelnie, mire otthon kezdjük érezni magunkat. Az ember könnyen alkalmazkodik, de ezt az érzést nehezen találja meg, pedig ott lehet a legjobban kipihenni magunkat. Ott van meg a megszokott nyugalom. Csodálatos, mikor a gyülekezet közösségében is átélhetjük ezt! Ezt nemcsak az emlékek, hanem a szeretetteljes légkör adja, illetve Isten minden körülményt otthonossá formáló Lelke. A föld, amelyre az Igében találnak, a sajátjukká lett, nyugalmat és csendet találtak ott. Az válik igazán otthonná, ahol e kettőt megleljük. Az Isten közelsége nyugalmas és csendes, mégis megszólító. Nyugalom. Csend. E kettő tágas perspektívát ad számunkra. A tágas tér, ahol igazán szabadok vagyunk. „Tágas térre vitt ki engem, megmentett, mert gyönyörködik bennem.” (Zsolt 18,20) A tágas föld nagy lehetőségeket adhat, amelyeket Isten tartogat népe számára. Boldog ember az, aki otthonra lel Isten közelségében!

Kol 1,21–23

490. dicséret

A hosszű történeti névsorban évszázadok felölelésével két, egymásnak feszülő mondat emelkedik ki. Az egyik az idézett vers, mely arról beszél: Gád fiai hűségesek voltak Istenhez, aki megmentette őket. Ennek párja a 25. vers, amelyben ugyanazok későbbi utódai a hűtlenségük miatt büntetést kapnak. A 20. vers árnyékában még hangsúlyosabb a bukás indoka. Az Isten iránti bizalom: élet. A bálványimádás, hűtlenség pedig pusztulásba vezet. Egyszerű a krónikák vonalvezetése; a hitben Isten megtart, a hitetlenség egyenlő a pusztulással. Sok igazság van bennük. A krónikák könyve sem pillanatok alatt lesújtó, villámszerű büntetést ír le, hanem évszázadokig eltartó folyamatot. Bár a mai világ mintha tagadná, de az erkölcsi mércénknek és hitünknek hatása van az életünkre. Sőt, a következő generációk életére is! Az Isten iránti bizalom hatalmas kincsünk, nem szabad magunkban tartanunk. A hit nem öngyógyításként van jelen az életünkben, hanem Isten iránti bizalomként. Annak a tapasztalata erősít minket, hívőket, hogy Isten meghallgatja a kérésünket. Isten mindenkor hűséges marad hozzánk. Ahogy ószövetségi népéhez is hű maradt, amikor ők hűtlenek lettek.

Kol 1,24–29

491. dicséret

Az előző szakaszban arról volt szó, miképpen találtak otthonra, hogyan áldotta meg Isten a népet. Most szomorú végként jelenik meg az asszír kitelepítés, és az azzal járó nemzeti pusztulás. Okaként a szentíró a hűtlenséget és az idegen istenekre kacsintgatást jelöli meg. A hűség nem azt jelenti, hogy nem vagyok hűtlen. Utóbbi nem egyetlen cselekedet, inkább hosszan tartó állapot. Folyamat, amelynek vannak látható és drasztikus kitörései. Isten hűséget vár tőlünk. Ennek hiánya nem bálványimádással kezdődik a mai világban, hanem az apró babonákkal. Amikor a szóhasználatunk Isten nélkülivé válik. Amikor ugyanolyanok vagyunk, mint a vallástalanok. A hűségért naponta meg kell küzdeni. A hűség: szabadság. A szeretet egyik legszebb és legállandóbb megnyilvánulása. Az Újszövetségből pedig tudjuk: az ember ugyan hűtlen lett Istenhez, de ő hűséges maradt hozzánk, és elküldte fiát: „Ha hűtlenek vagyunk, ő hű marad, mert önmagát meg nem tagadhatja.” (2Tim 2,13) Isten nem egy eszméhez, hanem személyhez: hozzánk hű. Nekünk sem elsősorban a keresztyénség eszméjéhez, hanem egy személyhez kell annak lennünk: Jézus Krisztushoz. „Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.” (Jel 2,10)

Kol 2,1–7

360. dicséret

A jeruzsálemi templomban végzett szolgálat különös hangsúlyt kap a felsorolásban. Ennél mégiscsak nagyobb történt egy másik jeruzsálemi magaslaton: a Golgotán. Jézus Krisztusra volt bízva az üdvtörténet legfontosabb szolgálata. Ő ezt nem „az Isten házának hajlékánál”, hanem otthontalanul, megalázva végzi. Körülötte vannak szerettei, mégis egyedül marad az emberiség bűneinek elhordozásával. Nekünk nagypéntek óta csak nyugalmasabb szolgálataink vannak. Csodálatos, amikor Isten rámutat, mivel kell szolgálnunk Isten házában. Amikor már nemcsak azért megyünk, hogy kapjunk, hanem azért is, hogy adjunk valamit másoknak – a hitünkből. A hívő észreveszi, hogy Istennek hol, hogyan van rá szüksége. A szolgálat felfrissít, értelmet ad sok mindennek. Adakozás az időmből Istennek. A léviták persze hivatalos szolgák voltak, akiket családi kötelékek alapján választottak ki. Az Ószövetség vérségi kötelékei az Újszövetségben lelki kötelékké változtak: ma nem vérsége, hanem elhívása által lesz valaki Isten szolgája. Boldog, akit Ura szolgálatban talál!

Kol 2,8–15

487. dicséret

Igeszakaszunkban a nevek felsorolásának oka elsősorban katonai természetű. Hiszen az állam szempontjából lényeges, mennyire tudja magát megvédeni, mennyire ütőképes akár egy-egy terület, törzs. E listában dicséri meg Ásér utódait, kiváló vitézeit. Ám a katonai fogalmak előtt a családfők kifejezés is ott áll. Felhívja a figyelmet: egy közösség számára – legyen az ország, nemzet, város vagy gyülekezet – mennyire meghatározó, hogy a családok milyen szerepet töltenek be, mennyire tudják a családfőt követni. Neki kellett megteremtenie a család védelmét, átadnia tudását a gyermekeinek, felmutatnia a hit ajándékát a sajátjainak. Vezetnie a vallásos életüket. Az ókori családfő fogalmát a legtöbb modern, jól működő családban a házastársak szent és szoros kapcsolata, közös döntésük helyettesíti. Lényeges, hogy az egyházban is átadjuk a tudást, a tapasztalatokat, de főképp a hit megélését, a következő nemzedéknek. Áldott az a gyülekezet, ahol testvéri szeretettel tudják átadni a stafétabotot a presbiterválasztás folyamán, a nemzedékváltás idején! Erősítsük meg a családokat, családfőket abban, hogy legyen otthon helye az Isten tiszteletének!

Kol 2,16–23

494. dicséret