Januárban múlt öt éve, hogy önállóvá vált és felvehette a Monorierdői Református Missziói Egyházközség nevet a Pest vármegyei településen élő reformátusok közössége, amely évtizedeken keresztül a monor-kistemplomi gyülekezet szórványa volt. Az önállósodási törekvést a Dunamelléki Református Egyházkerület 2010-ben indított gyülekezetplántáló missziója karolta fel, lehetővé pedig azok a reformátusok tették, akik az elmúlt évtizedekben letelepedtek Monorierdőn. Érdekesség, hogy a község 2006-ig nem önálló település volt, hanem a szomszédos Monor településrésze.

Harangláb helyett templom

Szórványgyülekezetként nem is akartak mást Monorierdőn a reformátusok, csak saját helyet, ahol megtarthatják az alkalmaikat. Gyülekezeti teremben gondolkodtak egy előtte álló haranglábbal, saját templomot akkor még nem terveztek, de imádkoztak érte. A gyülekezet még a rendszerváltás előtt vásárolt egy telket Monorierdőn, „a dombon”, de mire bármiféle építkezés szóba került volna, a területből különböző kisajátítások után csak egy háromszög alakú telkecske maradt. Azt cserélték el az Akácfa és a Szabadság út sarkán álló területre, majd egyházmegyei segítséggel sikerült megvásárolniuk a mellette fekvőt.

Bár templomról még nem volt szó, az építési terveket már a parókia, a gyülekezeti terem és a templom épületegyütteséről készíttették el, a beérkezett pályázatok közül a presbitérium Czégány Sándor építész elképzelése mellett tette le a garast. Gyűjtögetős évek következtek, miközben nemcsak a gyülekezet, hanem más egyházközségek is támogatták a monorierdői reformátusokat. Újszászról például templompadokat, a Dunaharaszti Református Egyházközségtől pedig több mint kéttucat párnázott széket, egy énekjelző táblát és egy dobogót is kaptak. Az alapkövet – amely a település ősének tekinthető, Árpád-kori Újfalu egykori templomából származik – 2015 októberében tették le, az építkezés pedig novemberben indult.

Alig fél évvel később derült ki, hogy egy pályázatnak köszönhetően templomra is lesz fedezete a gyülekezetnek, így nem haranglábat kell majd ácsolni, hanem megépíteni a templomot a huszonhárom méteres toronnyal, amely ma is Monorierdő legmagasabb pontja. Innen hívogat mindenkit az őrbottyáni Gombos harangöntő műhelyben készült 140 kilogrammos harang. A gyülekezeti központot végül 2019 júniusában szentelték fel.

Élő kövek

Az alapkövet mellesleg bárki megtekintheti, ott fekszik a gyülekezeti teremben az adományba kapott dobogó mellett és az énekjelző tábla alatt. Az én figyelmemet Katona György, a gyülekezet korábbi gondnoka hívta fel a „látványalapkőre”, és mondta el a történetét. Vele és Abonyi Sándorné Marika presbiterrel, Dókusné Kiss Líviával, Huszár „Jana” Jánossal, valamint Madar Rebeka és Papp Bianka exkonfirmandusokkal, ifisekkel beszélgetünk a gyülekezetről, illetve természetesen Lénárt Tibor lelkipásztorral, aki rendhagyó módon interneten keresztül jelentkezik be Mátraházáról, egy lelkészkonferenciáról.

Beszélgetőtársaimat a gyülekezet honlapján olvasható bibliai idézetről kérdezem: „…ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá” (1Pt 2,5), Lénárt Tibor válaszol: – Eredetileg az én gyülekezetépítő szolgálatom alapigéje volt. Nem a templomépítés motivált, hanem a közösségépítés és az egyház épülése – feleli a lelkész. – Számomra ez meghatározó Ige volt, de most már a gyülekezet is magáénak érzi – teszi hozzá. Olyannyira igaz ez, hogy nemcsak a honlapon, hanem a templomtérben függő, Kálvin-csillag alakú két facsilláron is olvasható. Bevallom, ezt sem magamtól vettem észre, hanem a lelkipásztor felesége, Krisztina mutatta meg.

Gesztenyefák alól

A választott igeszakasz valóban jól jellemzi a gyülekezetet, amely szinte vasárnapról vasárnapra gyarapszik. Abonyi Sándorné Marika szerint azok közül, akik egy-egy vasárnapon bejönnek ismeretlenül a templomba, sokakat megfog a hangulat és a gyülekezet közvetlensége, ezért döntenek úgy, hogy maradnak. Így tett néhány éve Jana is, aki szerint ha három szóval kellene jellemezni a gyülekezetet, akkor ő a Jézus, az én és a közösség hármasát mondaná. – Úgy érzem, itt valóban Jézus áll a középpontban, a prédikációk olyanok, mintha nekem mondaná Tibor tiszteletes, és csodálatos, családias közösség a miénk – mondja a pékként dolgozó férfi, aki későbbi feleségével 2000-ben költözött Monorierdőre.

Szívesen idézi fel csatlakozásának körülményeit is. – Már készen volt a templom, amikor a téren gesztenyét gyűjtő feleségemet megszólította Tibor. Beszélgetni kezdtek, majd úgy váltak el, hogy meghívott bennünket a következő vasárnapi istentiszteletre – emlékszik vissza. – Korábban büszke voltam arra, hogy nem járok templomba. Amikor mégis elmentünk néha a feleségemmel, mindig úgy jöttünk ki onnan, hogy azt mondtuk egymásnak: „Na, ezért nem járunk!” Viszont amikor ide beléptem, úgy éreztem, hazaértem, ezt a benyomást a friss faillat csak fokozta. Aztán ahogy a karzaton hallgattuk a prédikációt, teljesen ledöbbentem azon, hogy ez bizony rólam szól. Azt mondtam magamnak, hogy itt jól érzem magam, nekem ez kell! – mondja Jana, aki felnőttként, Monorierdőn kapta meg a keresztség sákramentumát és konfirmált, és tizennégy év együttélés után az Akácfa utca és a Szabadság út sarkán kötött házasságot élettársával.

– Összetartó és jó ez a közösség, szeretek ide járni – vallja be Madar Rebeka, aki szintén sokszor érzi úgy, mintha a vasárnapi prédikáció direkt neki szólna.

– Kegyelem, család, Isten – sorolja Papp Bianka azt a három szót, amely szerinte leginkább jellemzi a gyülekezetet. Korát meghazudtoló módon magyarázza, hogy miért ezeket választotta. – Elképzelhetetlenül nagy dolog, hogy Jézus meghalt értünk a kereszten, és mi az ő kegyelméből lehetünk itt, abból jöhetett létre ez a mi nagy családunk, amelynek szeretek része lenni. Az istentiszteleteken én is sokszor érzem azt, hogy nekem szól, és ez megfog. Isten pedig visszahozott a gyülekezetbe azután, hogy egy időre eltávolodtam tőle és a közösségtől – mondja. Kiderül, hogy barátait is rendszeresen hívogatja.

Missziós formabontás

Dókusné Kiss Lívia férjével 2018-ban költözött a községbe, neki is van három szava. – Az első a befogadó, mert itt mindenki úgy érezheti, hogy jöjjön bárhonnan, bárhogyan, a gyülekezet mindenkivel közvetlen, szeretettel fordul az újakhoz, az öregektől kezdve a fiatalokig mindenkinek van egy-két jó szava a másikhoz. A második szavam az odaforduló, mert ahogy észreveszem, a gyülekezet igyekszik min-den olyan kezdeményezésben részt venni, amellyel másokon tud segíteni. A harmadik a formabontó, merthogy szerintem ez nem a megkövült hagyományok alapján álló gyülekezet. Kísérletezünk, hogy mi az, ami működik, és el tudjuk engedni azt, ami nem – mondja.

Példaként az idén indult dicsőítő alkalmat hozza fel, amelyet havonta egyszer, vasárnap délután tartanak. – A tiszteletes fia, Robi zongorázik, Tibor a cajont (doboz alakú, dobszerű ütőhangszer) üti, én gitározom – sorolja. – Én pedig triangulumon játszom – egészíti ki Jana mosolyogva.

Bár állandó kórusa még nincs a gyülekezetnek, ha kell, alkalomszerűen összeállnak, és úgy szolgálnak, például a település adventi gyertyagyújtásán.

– A tavalyi után vetődött fel, hogy ilyet tarthatnánk akár rendszeresen is – teszi hozzá Lénárt Tibor. – De ha már a formabontásról beszélünk, ez tetten érhető minden vasárnap is, mert a gyülekezeti éneklés állandó kísérője nálunk nem az orgona, hanem a gitár és a zongora. Amennyire a református, tradicionális liturgiai keretek megengedik, úgy próbáljuk formálni a szokásainkat, ahogy a lelkiséget a leginkább meg tudja élni a gyülekezet – mondja a lelkész. – Valószínűleg nem sok gyülekezetben szokás, hogy az imádság alatt aláfestő zene szól – említ még egy példát a lelkipásztor.