Mit tehetnénk ebben a helyzetben? Van-e dolgunk azon túl, hogy – természetesen – mi is imádkozunk? Hét éve szolgáltam akkor Pákozdon. Felhívtam a szabadkai református lelkipásztort: tehetünk-e valamit az ottani magyar testvéreinkért? – A bombázások miatt az egész országban szünetel az iskolai oktatás – mondta ő. Ha áthoznánk Magyarországra iskolás gyermekeket Szabadkáról és környékéről csak néhány hétre, az igazi segítség lenne…

– Ez nekünk túl nagy falat – gondoltam, mégis megkérdeztem itteni testvéreket, és fölhívtam az akkori lovasberényi lelkipásztort. Ő tovább érdeklődött a szomszédos egyházközségekben. Jöttek a válaszok Pákozdról és a Vértesaljai Református Egyházmegye közeli gyülekezeteiből. Alig tudtam fölfogni, hogy csak a környéken, egyházmegyénk északi részén akár kilencven-száz gyermek fogadására és készség lenne. De hogyan mozgathatnánk ekkora csoportot? Újabb telefonhívások itthonra és a délvidékiekhez. Abban maradtunk a szabadkai szervezőkkel, hogy negyven-ötven gyermekről gondoskodunk, ennyien fölférnek egy buszra. Nekiláttunk a szervezésnek, és újult erővel imádkoztunk a különös, lehetetlennek tűnő terv megvalósításáért, sikeréért.

Még az előkészítés bizonytalanságai között kérdeztem községünk orvosát, mit tegyünk, ha valamelyik gyermek megbetegedne. Erre is gondolnunk kell! – Külföldi állampolgárok esetében bonyolult a helyzet, olyan dokumentumokat kell bemutatni, amelyeket igen nehéz beszerezni – mondta. Majd így folytatta: – De te ezzel ne törődj, ha bárki megbetegedne, hozzátok csak el, én semmilyen papírt nem fogok kérni. Megteszem azt, ami rajtam múlik! – Bátorító volt ez a biztatás a sok-sok kérdőjel között!

Megnyíltak a gyülekezetek, az iskolák, a családok és az emberi szívek. Az Alba Volán kedvezményes áron ígért autóbuszt, hogy elhozzuk a negyvenöt gyermeket. A túloldali szervezők azt mondták, hogy ők a határátkelőig utaztatják a csoportot, onnan a mi feladatunk minden. Köszönetet mondtunk az Úrnak (is) ezekért a lehetőségekért!

Májusi kora reggel indultunk. Bár a gépkocsivezetőnk elmondta, ő nem bízik abban, hogy a szerbek ebben a háborús helyzetben átengedik a magyar gyermekeket, a megbeszélt időben ott voltunk mi hárman és ott voltak ők negyvenöten a tompai határátkelőnél. Megható pillanatok, majd napok, hetek következtek. Pákozdon a gyülekezeti ház előtt az asszonyok vendégséggel vártak, ám első utunk a templomba vezetett. Énekeltünk, Igét olvastunk, hálát adtunk, és a háború végéért imádkoztunk. Ekkor már ott voltak velünk a környező református egyházközségek lelkipásztorai, hogy magukkal vigyék a gyermekeket.

Két hétig maradt a csoport. Iskolába jártak, a megfelelő osztályok fogadták őket mindenütt. Községünk polgármestere tanszerekkel támogatta azt a tíz gyermeket, akit pákozdi családoknál helyeztünk el. Természetesen nem csak reformátusok fogadtak vendéget – a bombák sem válogattak… Kirándulni is elvittük a gyermekeket, és amennyire ennyi idő alatt lehetett, betagolódtak a gyülekezetek életébe. A befogadó egyházközségek és családok mindent megtettek értük.

Amikor két hét elteltével az áldott emlékezetű Bölcsföldi László lelkipásztorral búcsúztattuk őket, már a kedvező fordulatért adhattunk hálát. Messze volt még a béke, de a NATO június 9-én leállította a bombázásokat. Az imádság meghallgatásáról ismét rendkívüli, szívbe markoló leckét kaptunk. Örömmel mondhatjuk mi, vértesaljaiak, hogy akkor, 1999-ben a nagyhatalmi politika árnyékában megtettük, ami tőlünk telt. Dicsőség érte az Úrnak.