„Édes a világosság és jó látni szemünkkel a napot” – olvassuk A prédikátor könyvében. Valóban, a világosság édes, mint a méz, világosság nélkül nincs élet. A teremtés hajnalán nem véletlenül hangzott el a Teremtő ajkáról: „legyen világosság”, mert mindennek az alfája és ómegája ez. „És lett világosság. Látta Isten, hogy a világosság jó, elválasztotta tehát a világosságot a sötétségtől.” (1Móz 1,4) Forrása az áldott napsugár. Amikor fölkel a nap, elkezdődik, illetve folytatódik az élet. Megébred a világ, az elvetett mag tovább növekszik a földben vagy dideregve várja a tavaszt, az erdők népe is fölserken, és az ember is nekilát a maga munkájának.

Jézus ugyancsak szerette a világosságot, szerinte „aki lámpást gyújt, nem teszi rejtett helyre, sem véka alá, hanem a lámpatartóra, hogy a belépők lássák a világosságot”. (Lk 11,33) A test lámpása pedig a szem, tőle függ, elérkezik-e hozzánk az áldott fény, érzékeljük-e az éltető világosságot. Isten különleges ajándéka a szemünk világa, amelynek működése kész csoda. Azonban vannak, akiknek nem adatik meg a fény, örökös sötétségben élnek, számukra láthatatlan ez a színpompás világ. Alighanem Pál apostol is valamilyen gyógyíthatatlan szembetegségben szenvedett.

Néha tehát nem árt elcsodálkozni és hálát adni azért, hogy látunk. Nincs jó szeme annak, aki mindig mindenben csak a rosszat látja meg. Ha másoknak csak a hibáit, vétkeit látjuk, és semmi jót nem találunk bennük, akkor idegenné, ellenséggé, szerethetetlenné válnak számunkra. Ha a vétkeket a hátunk mögé vetjük, mint az Isten, és elfogadjuk egymást, meglelhetjük egymásban a szépet, jót, a szeretnivalót is, és megtelhet a szívünk világossággal, szeretettel. A test lámpása a szem, de az igazi fény, a ragyogó világosság nem kívülről, hanem belülről érkezik el hozzánk. Jézus önmagát a világ világosságaként aposztrofálta. Ezt a világosságot hordozta mindhalálig, egy percig sem engedve, hogy sötétséggé legyen benne. „Akiben a világosság lelke él, az álljon elő, és kalapáccsal vagy anélkül, de küzdjön a világosságért.” (Ady E.) Nekünk is küzdenünk kell azért, hogy a bennünk lévő világosság sötétséggé ne legyen. Ha a szemünk elsötétül, mert irgalmatlan és csak ítélkezni tud, akkor sötétségbe borul bennünk minden, még a lelkünk is.

Ha engedjük, hogy Isten lámpása, a Lélek világosságot gyújtson a szívünkben, akkor a kegyelem és nem az ítélet szemével szemléljük majd a világot és egymást. „Isten ugyanis, aki ezt mondta: »Sötétségből világosság ragyogjon fel«, ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán.” (2Kor 4,6) Vak embertársaink példája mutatja, hogy a belső világosság fényénél az örökös sötétségben élők is eligazodhatnak, teljes életet élhetnek. Engedjük, hogy Isten lámpása teljességgel beragyogja az életünket.