Kolozsvár a hétköznapok során nyüzsgő metropolisz, mégis furcsán üres tud lenni nagy ünnepek idején. Amikor idén, az ortodox húsvét idején jártam a kincses városban, a háromszázezres település olyan kihalt volt, mintha a lakosság kötelező karanténban lenne. Míg a románság ünnepelt (nem is akárhogyan: a belvárosban több ortodox templomot láttam a görögkeleti nagyszombat estéjén, ahol a tömeg nem fért be az épületbe, és sokan kint álltak az utcán), a húsvétot a nyugati rend szerint megülő magyarság élte az életét. A magyar éttermek, diákkocsmák tele voltak, s akik nem utaztak haza, élvezték a tavaszi napsütést és jó időt. A látogató újra szembesülhetett azzal, amit társadalomkutatók „párhuzamos kisebbségi társadalomnak” neveznek. Ez annyit jelent, hogy még a ma már elsöprő többségében román Kolozsváron is élhet úgy öt évet egyetemen egy diák, hogy alig kell megszólalnia románul. Magyar intézményben tanul, magyar helyeken szórakozik, magyar tulajdonossal, eladókkal rendelkező boltokban vásárol, s utána gyakran magyar karakterű munkahelyen kezdi el életét.

Ugyanakkor ettől eltérő élethelyzetek is léteznek, hiszen Kolozsváron a friss népszámlálás szerint tovább csökkent a már tíz évvel ezelőtt is erősen szórványos, csak tizenhat százalékot kitevő magyar közösség. Azaz a magyarok jelentős része nem tudja elkerülni az integrálódást a többségi társadalomba. Arról nem is szólva, hogy az állami-önkormányzati intézményrendszer teljes egészében román nyelvű – ez alapjaiban különbözteti meg Kolozsvárt az önkormányzati és gyakran állami hivatalaiban is színmagyar Székelyföldtől.

A jelenség megértése azért is különösen aktuális, mert a magyarok csökkenő számaránya a legfrissebb romániai népszámlálás adatai szerint a tömbmagyar székely vidékek kivételével egész Erdélyre jellemző. A jelenség leginkább Kolozs megyében figyelhető meg: ott 78 455-en (a 679 141 főt számláló lakosság 11,55 százaléka) vallották magukat a tavalyi cenzuson magyarnak. Tíz éve a megyében még 103 591 magyart írtak össze, az akkori helyi lakosság 15,34 százalékát. A Székelyföldön kívüli vidékeken egyre erőteljesebben jelentkező szórványosodás komoly feladatok elé állítja nemcsak az erdélyi magyar politikai elitet, hanem a református egyházat is. Kolozsvári utamon dilemmák sokaságával találkoztam, amelyek ugyan korábban is léteztek, ám a népszámlálás eredményei még jobban felerősítették őket. Vajon mi a teendő azokkal a hívekkel, akik már nem beszélnek magyarul, de kötődnek a református egyházhoz? Miközben ugyanis Isten Igéjének a hirdetése a legfontosabb egyházi feladat, a teljesen magyar nyelvű szolgálatok (legyen szó istentiszteletről, temetésről vagy keresztelőről) nyilvánvalóan nem vonzóak a nyelvünket nem beszélőknek.