Hogyan viszonyult gyermekként, fiatalként Istenhez?

A rendszerváltoztatás előtt voltam gyerek, úgy nőttünk fel, hogy „erről ne beszélj az óvodában, iskolában”. Éppen ezért imádkozni sem a szüleimtől tanultam meg, hanem a református nagymamámtól. Még óvodáskoromban ő mutatta meg, hogyan kulcsoljuk össze a kezünket, nem félt attól, hogy elmondom valakinek. Teljes természetességgel volt jelen Isten az életében; amikor úrvacsorázott az óbudai református templomban, ahol engem is kereszteltek, hozott nekem egy pici falat kenyeret az övéből. Akkor még csak az volt fontos, hogy megosztja velem, ami az övé.

Az ezzel közvetített szeretete sokat jelentett. Tízéves lehettem, amikor dönteni kellett: katolikus édesapám azt mondta, vagy elsőáldozó leszek, vagy járjunk rendszeresen református templomba. Végül édesanyámmal a fasori református gyülekezethez csatlakoztunk, oda jártam gyermek-istentiszteletekre. Már tizenkét éves korom előtt konfirmáltam. Debrecenben szerettem volna továbbtanulni, de a szüleim olyan messzire nem engedtek. Akkor csak a szentendrei ferences gimnázium fogadott katolikusként református fiatalokat, ide kerültem.

Azután az ifiben úgy döntött, hogy lelkész lesz.

Az édesanyám 1956-ban iratkozott be hittanra, ami felkerült a „káderlapjára”. Őt ezért nem vették fel magyar–történelem tanár szakra, így végül mérnök lett. Édesapám a második világháború után fiatal fiúként hadifogságban volt a Szovjetunióban. Ez az élettapasztalatuk mondatta velük, hogy legyen valamilyen „rendes szakmám”, akkor még nem volt egyértelmű, hogy lesznek-e női lelkészek. Jelentkeztem a teológiára, végül a családi döntés miatt mégsem mentem el felvételizni. Nehezen fogadtam el ezt a szüleimtől, az aznapi Ige döntötte el a sorsomat: „Gyermekek! Engedelmeskedjetek szüleiteknek az Úrban, mert ez a helyes” (Ef 6,1). Így kerültem a műszaki egyetemre, ahol elég hamar kiderült, hogy ez nem az én utam. Közben férjhez mentem, utána jelentkeztem a nagykőrösi főiskola tanító–hittanoktató szakára.

Az ön nevéhez kötődik a hetedikesek Isten tenyerén hittankönyve, de írt az elsősöknek is útmutatót. Az írásnál mire figyel a leginkább?

A legfontosabb: a diákoknak legyenek kérdéseik. Tanuljanak meg Istennel beszélgetni, és kapjanak válaszokat, amelyekért mindenkinek egyénileg meg kell dolgoznia. Egyébként nemrég beszéltünk meg egy új valláspedagógiai tankönyvet, amelyet többen írunk a leendő lelkipásztoroknak, vallástanár szakos hallgatóknak.

Honnan merít inspirációt Isten Igéjének hiteles továbbadásához?

Elsősorban a személyes istenkapcsolatból. Szerencsés helyzetben vagyok, mert a mi iskolánkban négyen vagyunk hittanoktatók, együtt gondolkodunk, egymást inspiráljuk. Másrészt a gyerekekből merítkezem, miközben készülök, azon gondolkodom, mi az a csatorna, amelyen eljuthat hozzájuk az üzenet. Ezek a kísérletek sohasem unalmasak, mert ami tavaly működött egy csoportnál, az idén nem biztos, hogy elegendő; ami az egyik osztályban működik, a másikban már nem, ezért a hittanóráimat a csoportokhoz igazítom.

Korábban nyilatkozta lapunknak: „…el kell hinnem, hogy amit én most hitelesen csinálok, mert nekem ebben elhívásom van, annak lesz gyümölcse”. Mit tekint gyümölcsnek a munkájában?

Például azt, amikor egy lázadó kiskamasz felnőttként visszatér a gyülekezetébe. A diákok megérzik, hogy fontos számomra az üzenetátadás. Volt olyan konfliktusos tanulóm, aki később megtérve bocsánatot kért, majd a kolléganőm lett. De olyan diákom is, aki ugyancsak német–vallástanár szakon végzett, hozzám jött gyakorlatra; amikor kezébe vette a diplomát, azonnal megüzente. Ezek a szépen megérett gyümölcsök. Nem csak az én munkámé persze, éppúgy köszönhető az iskolának, mint a családnak, a gyülekezetnek. Néha még megfordul bennem az a gondolat, hogy mi lett volna, ha… De hiszem, hogy az Úristen vezetett erre az útra. Az intézményben rendszeresen tartok áhítatokat. A gazdagréti gyülekezetben sokáig szolgáltam a gyerekek között. Az otthonunkban is van egy vándorló házi csoport. Nem lettem okleveles lelkipásztor, de az egyetemes papság értelmében mindannyian ebben a szolgálatban vagyunk.