Az új, 2023. szeptember 2-ig nyitva tartó „…körülzártál engem” címet viselő, stílusában nagyon változatos, nagyjából százharminc év magyar képzőművészetét reprezentáló anyag mottója a Zsolt 139,5: „Elöl és hátul körülzártál engem, és fölöttem tartod kezedet.” A kiállításon szereplő alkotók a teljesség igénye nélkül: Anna Margit, Borsos Miklós, Csíkszentmihályi Róbert, Derkovits Gyula, Ferenczy Béni, Gábor Jenő, Kádár Béla, Kmetty János, Kondor Béla, Ország Lili, Ruzicskay György, Szőnyi István, Vajda Lajos.

A kiállítás címéhez és gondolatvilágához, a csak Isten kezének oltalma alatt eltölthető (és sokszor csak így elviselhető!) élethez mint központi témához a pécsi születésű Gábor Jenő (1893–1968) Kezek című temperaképe áll a legközelebb. A Szegeden, Budapesten is élő, Párizst és Berlint is megjáró, a pécsi Bauhaus-tanítványok köreihez közel álló művész alkotása engem, s nyilván még sokakat, Michelangelo egyik legismertebb és egyben legmegrázóbb remekére, a Sixtus-kápolnában található Ádám teremtése című freskóra emlékeztet. E mennyezeti freskó tökéletesítéséért a festőművész meglehetősen sokat küzdött az 1508-as megbízatástól kezdve egészen addig, hogy II. Gyula pápa jóváhagyásával 1511 februárjában folytathatta és sok küzdelem után befejezhette ezt a hatalmas munkát.

A kép, amelyet magunkban bármikor felidézhetünk, azt a pillanatot ábrázolja, amikor az Úr és új teremtettje, Ádám mutatóujja már egészen érintésközelbe kerül, jelképezve ezzel a Teremtő és az első ember el nem szakítható kapcsolatát. Gábor Jenő több száz évvel későbbi képén pedig egy életteli kéz mögött sejlik fel egy fekete, fenyegető tenyér árnyéka, emlékeztetve bennünket a rettenetes 2020-as tavaszra, amikor a pusztító Covid lecsapott ránk, s szeretteink látásának és megérintésének hiánya mérhetetlen fájdalmat okozott nekünk. Ezt éppen három éve örökítettem meg számtalan versben. Most csak az Egy szappanbuborék… című, 2020. április 29-én írott költeményem második versszakát idézem:

„Van, lesz, legyen

értelme ennek a

bezárt menetnek:

erőt ad, hogy majd

öleljek, ölelhessek,

ha ismét a váramba jöhetsz,

légy bár felnőtt vagy gyermek."

Az egymás „várában”, szerető közelségében lakozók világát kínálja, mintegy nehezen felejthető vírusidős fájdalmaink gyógyírjaként, még mindig bujkáló félelem-göcseink feloldásaként, a fészekmeleg családi életű, főleg Zebegényben alkotó festőművész, Szőnyi István három, szinte szárnyasoltárként szorosan összetartozó alkotása, A feleségem és én, a Pétert mosdatják és az Anya gyermekeivel. A Budapesten és Nagybányán tanult Szőnyi, a magyar posztimpresszionizmus egyik legnagyobb mestere ezen a három képén azt az időszakot örökítette meg, amikor első felesége halála után 1924-ben ismét megnősült, s asszonyával Zebegényben teremtett igazi fészket Péter fiának és legendás, közszeretetnek örvendő Zsuzsa lányának, akinek római otthonában nem jártam ugyan, de az Olasz Kultúrintézet egyik rendezvénye után megismerhettem harmonikus lényét.