– Na, hogy van a titkos nyelv? Hogy működik? – kérdezte Boldi bá Menyustól a hittanfoglalkozás után.

– A szeretet nyelve? Az nagyon jól! – bólogatott a kisfiú. – Tényleg! Szeretünk együtt focizni meg mászókázni meg rendőrautózni, meg tudod… birkózni is. De ezt ne mondd el az óvó néninek, mert mindig azt hiszi, hogy verekszünk.

Pedig nem, csak hát, tudod… Ez is a mi titkos nyelvünk. Szeretünk birkózni, na. De azért néha nem ártana rendesen is beszélni Oleggel. Például elmondhatnám neki ezt a pünkösdi történetet, amiről múltkor meséltél. Nagyon élvezné a lángnyelveket, meg mindent.

– Tudod, hogy ez nem lehetetlen. Ha gondolod, próbálok keresni olyan gyerekbibliát, amit Oleg nyelvén írtak. Mondjuk ehhez tudnom kéne, milyen nyelven beszél. De nem baj – simogatta meg Menyus fejét. – Megbeszélem az óvó nénivel a dolgot, és ha Oleg szülei szeretnék, akkor elolvashatják neki a pünkösdi történetet.

– Jaj, de jó… – mondta Menyus, de látszott, hogy nem túl lelkes. – De… azt nem lehetne, hogy én meséljem el neki? Mert én annyi, de annyi történetet tudok a Bibliából. Jó, mindet tőled tanultam, meg apáéktól meg a nagyitól, de nagyon érdekesen el tudom mesélni őket. Meg annyi mást is tudok! El se hiszed! Például mindent tudok az albatroszról. Tényleg. Többet, mint te – húzta ki magát.

– Azt gondolom - nevetett Boldi bá –, mert én nem sokat tudok róla...

– Na, ugye! Én viszont mindent!

– Például mit?

– Hát, hogy az albatrosz a legnagyobb madár a világon. De nem úgy, mint a strucc, hanem hogy neki a legnagyobb a szárnya. Képzeld, akkora, hogy én akár rá is tudnék feküdni az egyik szárnyára, te meg a másikra! És igazán nem is repül, hanem vitorlázik a szeleken. Tudod, mint a sárkányrepülő. Csak kiterjeszti a szárnyát, és már repül is. A fél világot be tudja így járni, és nem fárad el!

– Hú, ez tényleg nagyon érdekes!

– Ugye? Olegnek is nagyon tetszene. Meg egy csomó minden, amit csak tudok! Egész nap tudnék neki mesélni. És akkor lehet, hogy ki is békülne velem.

– Kibékülne? Miért? Összevesztetek?

– Hááát, igen. Nem nagyon, csak egy kicsit. Mert az volt, hogy retket kaptunk uzsira. És én nagyon éhes voltam. Nagyon szeretem a retket. Csak ugye uzsi előtt kint játszottunk, és cipőt kellett váltani, meg kezet mosni és pisilni is kellett. A lényeg, hogy elég későn értem be, és már mindenki sorban állt, szóval én kerültem volna a sor végére. De az nem lehet, mert a kosár alján mindig csak ilyen kis ronda, fonnyadt retkek maradnak. Úgyhogy odamentem Oleghez, és beálltam elé. Mert úgyis a barátom, nem? Erre, képzeld! Megsértődött!

– Hát, én is megsértődtem volna, ha betolakodsz elém.

– Lehet... De ki akarok békülni vele. És szerintem, ha mesélnék neki az albatroszokról meg a sok mindenről is, amit tudok, akkor biztos megint barátok lennénk.

– Nem tudom - húzta meg a vállát Boldi bá. – Tudod, Pál apostol erről mást gondol. Azt mondja: „ha minden titkot ismerek is, és minden bölcsességnek birtokában vagyok, és ha teljes hitem van is, úgyhogy hegyeket mozdíthatok el, szeretet pedig nincs bennem: semmi vagyok” (1Kor 13,2). Szerintem nem sok szeretet volt benned, amikor odatolakodtál Oleg elé. Inkább csak önzés, nem?

– De… – hajtotta le a fejét Menyus. – Tényleg elég önző voltam. De úgy szeretném, ha Oleg a barátom lenne megint.

– Ez csak rajtad múlik – simogatta meg Menyus kobakját Boldi bá –, csak jobban oda kell figyelned rá. Akkor fogsz igazán az ő nyelvén beszélni.