Bús-bútlan kifejezi a véleményét a hegymászó Suhajda Szilárd esetéről, sajnálkozva vagy dühöngve. Pró és kontra hangos a sajtó is, nem törődve kegyelettel, hozzátartozókkal, de semmi-köze-hozzá magánemberek is fontosnak érzik, hogy feltétlenül kifejezésre juttassák az esettel kapcsolatos érzéseiket és véleményüket.

Mintha akinek nincs véleménye – vagy csak alázattal nem érzi magát illetékesnek sem a hegymászásról, sem egy ismeretlen emberről megszólalni –, az másodrendű állampolgár lenne. A tízmillió virológusból előbb a tízmillió hadiszakértő, majd legutóbb hegymászásoktatók országa lettünk. Pedig hogy fáj nekünk, egyháziaknak, amikor a betévedő naiv hívő mindent elegyítő képzeteivel a világról pásztornak vagy valami hasonlónak jelenti ki magát, és megmondja, őt hogyan kereszteljük, eskessük, egyáltalán, hogyan folyjon a gyülekezeti élet. Amikor a mi szakterületünkön vagy szívügyünkön keresztül vezet a véleményvezérek útja, az bizony nagyon fáj, mégsem gondoljuk végig, hogy az összes többi terület is valakinek a szakterülete és szívügye. A vélemény bálványa eléri célját, kapcsolatokat áldoznak az oltárán, barátok, családtagok, gyülekezeti tagok ugranak össze, mert a vélemény fontosabb lett. Pedig az nem hoz húslevest, ha lebetegszem.

Nem kell két generációnyit visszatekinteni, és látjuk, milyen veszélyes dolog volt a vélemény. Amikor még egy cserfes ovis is veszélybe keverhette az egész családot vagy a saját előmenetelét, ha kottyintott a keresztelőről. Mert a fekete autók jöttek-mentek, jelentések cseréltek gazdát, és akit érdekességen értek, azt vitték. A beolvadás, a színtelen ruhák, a csend mind azt szolgálták, hogy azt mutassák: „nincs itt semmi különvélemény, teszem a dolgomat, mint mindenki”. Ebből az elfojtottságot tekintve érthető, hogy ha most túlleng az inga.

De jó lenne mégis, ha a kátékérdéseink szemlélete ide is áthúzódna: mit használ neked? Mert végeredményben az egyetlen állásfoglalásunk az, amely valóban nagy hatással van, amely perdöntő az életben, és amelynek semmi köze Suhajda Szilárdhoz, a háborúhoz, a koronavírus-járványhoz és ahhoz, melyikünk mit állított mindezekről, mit hitt igaznak. Az egyetlen kérdés – amelyen minden múlik – pedig mintha kevéssé lenne divatos, mintha azt a négy fal közé, a magánéletbe szeretné taszítani a sok hangosabb és trendibb vélemény. Erre pedig a legtalálóbb szavakat a káténk találta meg: „Mi neked életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod? – Az, hogy testestől-lelkestől – akár élek, akár halok – nem az önmagamé, hanem az én hűséges Uramnak és Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok.” Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri.

Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri: követőket, feliratkozókat és like-okat gyűjt, főműsoridőt kap, az egekben van a kattintásszáma, de lelkében kárt vall?