Csikos Sándor – kulisszák nélkül címmel 2021-ben jelent meg Kornya István életútinterjúja. A kötetből kirajzolódik az a nehéz kor is, amelyben a karcagi születésű nebulóból debreceni nagydiák, majd színművészeti főiskolai hallgató lett. Kérem, idézze fel röviden ezt az – 1956-ot is érintő – izgalmas életszakaszt!

1948-ban léptem át az iskola kapuját szülővárosomban; reggelente imádkoztunk, zsoltárt énekeltünk. 1950-ben már azt kellett dalolnunk: „Egy a jelszónk, a béke, harcba boldog jövőért megyünk.” Hamarosan kiderült, milyen lett az a „boldog” jövő… Ez vezetett ’56-hoz. Az év szeptemberében kezdődtek Karcagon a gimnáziumi éveim. Október 23-án az egész iskola felbolydult. Osztályfőnökünk, Filep István a munkástanács tagja lett, a nagyszünetben a tornateremben gyűlést tartott, informált a helyzetről. A forradalom sodrában november 4.-e után kis guminyomdával röplapokat készítettünk: „Nagy Imrét a kormány élére!”; „Előre a szabad, független Magyarországért!” Lebuktunk, engem mint osztályidegent, kulákfiút kicsaptak az iskolából. Sokszor azt éreztem, szakadék szélén állok, belezuhanok – és akkor átemelt rajta egy láthatatlan kéz. Ez volt maga az isteni kegyelem.

Az egyik ilyen segítség a Debrecenbe kerülésem volt. A bátyám itt tanult teológusként, az ő ismeretsége révén, nagy nehézségek árán bekerültem a Fazekas-gimnáziumba. A városban akkor élénk önképzőköri élet zajlott, a tehetségek kibontakozásának, kiteljesedésének lehetőségét kínálta. Sikeresen, jó kritikai visszhanggal szerepeltem két – Thuróczy György és Fényes Márta rendezte – színielőadásban is. Biztattak hát, jelentkezzek a színművészeti főiskolára. Sikerült.

Nemzeti-keresztyén értékek iránti elkötelezettséget kapott örökbe a családtól: lelkész bátyjának és kisgazdapárti országgyűlési képviselő édesapjának példáját. Mennyire segítette-segíti munkáját ez a meggyőződés, hit?

Kálvinista családként ezt az erkölcsi értékrendet követtük. Nagyapám, apám: tisztséget viseltek, esküjükhöz hűek maradtak, fogadalmukat megtartották. Amikor apámat megkeresték, hogy mondjon le kisgazdapárti mandátumáról és lépjen be a kommunista pártba, azt felelte: őt nem erre választották! A bátyám útját és az enyémet is akadályozták, mindenhová utánunk nyúltak. Mégis diplomásak lettünk. Istennek terve volt velünk.

Eddigi, csaknem hat évtizedes pályájából több mint negyven évet Debrecen színpadán játszott. Ezért a közhelytől („Miért nem ment a fővárosba?”) eltérve azt kérdem: mi vonzotta-vonzza a cívisvároshoz? Mindig szeretettel emlegeti, hogy a Csokonai Színház „nagy gárdája” annak idején befogadta. Mi jellemezte ezt a nevezetes együttest?

Úgy látszott, az a rendeltetésem, hogy vidéki színész leszek. De nem belekeseredni akartam a vidéki színész karakterébe! Sőt, felszabadító élmény volt ez a közeg: itt azt játszhattam, amiért erre a pályára jöttem. Főszerepek sorát kaptam. Igen, többen kérdezték: miért nem Pestet választottam? Mert itt jó helyen vagyok. Karcagi gyerek lévén az Alföld az én szűkebb pátriám, „születte tája / Mindennél előbbvaló”, mint Csokonai írta (Visszajövetel az Alföldről). Valóban, a – Gerbár Tibor, Kóti Árpád, Lontay Margit, Oláh György, Sárosdy Rezső, Simor Ottó nevével fémjelezhető – „nagy gárda” magához emelt. Főszereppel kezdhettem a színészlétemet. Erre szerfölött büszke vagyok. Sokat tanultam tőlük: figyelhettem, a próbákon melyikük miképpen készült fel egy-egy szerepére. Színpadi alázatra, fegyelemre neveltek. A nagy csapat befogadó magatartása segítségemre volt a saját metódusom kialakításában is. Nem csak nagyszerű színészek, olyan kiváló rendezők is voltak közöttük, mint Lengyel György, Léner Péter, Nagy András László, Ruszt József, s rendezett itt a főiskoláról már ismert Vámos László. Az itteni szerepeimnek köszönhetem Szabó Magda, Hubay Miklós, Szakonyi Károly barátságát is. A tehetséget két tényező táplálja: a bizalom és a siker. Én bizalmat kaptam a cívisvárostól, a számomra vonzó színházától. Igyekeztem ezt meghálálni, a feladatnak megfelelni. Remélem, sikerült.

Nincs hely felsorolni még azt sem, a drámairodalom legjelentősebb szerepei közül melyeket formálta meg. Volt például Lucifer (Madách: Az ember tragédiája) és Asztrov (Csehov: Ványa bácsi), János király (Dürrenmatt, címszerep) és Konrád (Márai: A gyertyák csonkig égnek), Rosencrantz (Shakespeare: Hamlet) és Domokos főkurátor (Szabó Magda: A macskák szerdája). Mennyiben tapasztalathosszabbító, emberismeret-fejlesztő ez a komoly játék?

Egy-egy szerepre való felkészülésben szükség van önismeretre, tapasztalatra, műveltségre, képzelőerőre, tehetségre. Utalok a Diderot-féle színészparadoxonra: át kell-e élnie szerepét a színésznek? Mert ha igen, akkor Othellónak minden este meg kellene fojtania Desdemonát… A rendszerváltozás előtt az identitás megőrzése volt az én nagy feladatom: megmaradni hitben, tisztességgel. És szolgálni: jómagam e hivatást mindig szolgálatnak fogtam fel, a magyar kultúra szolgálatának. Teszem a dolgomat.

A nemzeti művelődés egy másik kiváló képviselőjével, a szintén kálvinista Szabó Magda íróval mély szakmai és baráti kapcsolatot ápoltak. A Régimódi történettől Sziluetten át a Kiálts, város!-ig mindegyik darabjában játszott, elsősorban főszerepeket.

Szabó Magda akkor választotta művei témájául az előremutató történelmi példákat, amikor az önostorozás volt a divat, a trend: az, hogy „mi vagyunk az utolsó csatlósok”, „megérdemeltük Trianont”, „rosszul döntöttünk fontos történelmi helyzetekben”. Ő ellenkezőleg, azt vallotta: volt nekünk reálpolitikus Géza fejedelmünk; a tatárjárás után országot építő IV. Bélánk. Meg nem alkuvó Csokonaink, megvesztegethetetlen Gál Nagy István főbírónk. Vörösmartynk, korának „hárfahúrja”! Példaembereket vonultatott fel műveiben. Tanár is volt ő, szerette felolvasni a darabjait, majd élvezetesen értelmezte, elemezte is ezeket. Ünnepszámba mentek a bemutatók, amelyeken személyesen is részt tudott venni. Magda megtisztelt azzal, hogy sokat beszélgettünk. Szemléletünkben, világlátásunkban több közös vonást lehet felfedezni: ilyen a „debreceniség”, a „reformátusság”, jóllehet, ezek sok tekintetben fedik egymást. Szerettem a figuráit. Írt is arról, hogy a műveiben játszott szerepek jól álltak nekem.

Térben és időben is igen tágas a katedrája: a színpadi és filmszínészi, a rendezői mesterség gyakorlása mellett tanít is: színpadi, művészi beszédet. Három évtizede a Debreceni Ady Endre Gimnázium drámatagozatán, újabban a Színházés Filmművészeti Egyetemen. Hogyan egyezteti ezt a két, egyenként is teljes embert igénylő pályát?

Nem keverem össze a tanítást és a színészetet. Nem hivatkozom az órákon színpadi szerepeimre, rendezéseimre. Azt mondom a diákoknak: „Nem úgy vagyok tanár, mint a fizika vagy a matek oktatója. Tárgyamnak az anyaga az ember, vagyis ti vagytok azok, gyerekek.” Tanítom a szép magyar beszédet, költészetünk legjavát Janus Pannoniustól Csoóri Sándorig. Tárgyaljuk, hogyan elemezzenek – szubjektíven – egy-egy szöveget, verset, miképp tudják kifejezni magukat. Mindig kiemelt figyelmet érdemeltek Arany János balladái: mindhárom műnem – az epika, a líra és a dráma – bennük foglaltatik.

A mai, mesterségesen gyártott „sztárok” uralta világban alig kerül szóba a példakép fogalma. Ám a Kossuth-díja ünneplésének alkalmán Gemza Péter színigazgató nyomatékkal emlegette ezt a szép kifejezést: olyan példaképnek nevezte Csikos Sándort, akitől a fiatal művészek rengeteget tanulhatnak, s igyekeznek is tanulni. Önnek annak idején volt-e ilyen vezércsillaga?

Abban az időben, amikor főiskolára jártam – s még azután is, jó darabig – a magyar színház a fénykorát élte. Azért mentek Thália templomába az érdeklődők, hogy lássák Latinovits Zoltánt, Páger Antalt, Darvas Ivánt, Tolnay Klárit, Kiss Manyit és másokat. Évfolyamunkon a Madách színházi statisztálás nyitotta a színi élettel való ismerkedést. Ennek folyamán negyven Hamlet-előadást belülről nézhettem végig. Így példaként Gábor Miklós állt előttem. Meg Pécsi Sándor, Tolnay Klári, Márkus László. Akkor releváns kulturális tényező volt a színház. Ott tapasztalhattuk, mit lehet kimondani, meddig lehet elmenni a diktatúrában, a három „T” (tiltás, tűrés, támogatás) korában. Más volt a színész rangja akkoriban.

Felesége, Várhalmi Ilona az ön munkatársa is: az Ady-gimnázium tanára, drámatagozatának vezetője, egy sereg színész „Cila nénije” szintén nemzedékeket nevelt a pályának. Biztos latolgatják együtt is, mit tehet ma a színész, a pedagógus, hogy a jó irodalom és közvetítője, a színház vonzóvá váljon az új nemzedékek számára is.

Cila a magyartanári mellett a színművészeti főiskola színházelmélet szakát is elvégezte. Belülről is látja a színi világot, többek között azt, hogyan keletkezik egy-egy előadás. Ez izgalmas folyamat a diákok számára is. Az Ady-diákbérletben az adott estén a teljes nézőteret diákjaink töltötték meg.