„Úgy érzem, sokkal többet kellett volna a gyermekeimmel lennem” – vallja az ismert színésznő a vele folytatott beszélgetésben.

Többet kellett volna… Milyen sokszor érezzük ezt. Utólag. Amikor már nem térnek vissza a lehetőségek. Nincs visszaút. Nincs újratervezés. Csak a megbánás marad. Az elszalasztott lehetőségek. A késő bánat szomorkás érzése. Amely beterít, elkísér, éveken, évtizedeken át.

Megfigyeltük-e már, hogy életünk rohanásában könnyű szívvel magunk mögött hagyjuk a soha vissza nem térő lehetőségeket? Mindig csak a megfelelési kényszer súlyát hordozzuk, mindig arra figyelünk, ki mit mond, hogyan véleményezi életünket, lépéseinket, döntéseinket. Már-már összeroskadunk, de még mindig arra fókuszál az életünk, mit mondanak mások.

Pedig mindig értékesebb az, mit mond a család, a szülő, a házastárs, a gyermek. A mellettünk álló. Mit várnak tőlünk ők, a velünk élők? Mit gondolnak, mit kérnek? Hiszen végső soron ez a legfontosabb. Bármilyen más vélemény csak jön és megy.

Egy ismert missziós lelkipásztorral beszélgettem néhány éve. Nagyon megragadtak őszinte, önkritikus mondatai az elszalasztott lehetőségekről. Ifjúsági lelkész volt, négy kicsi gyermekkel, ő pedig évente 150-160 napot is távol volt táborokban, gyülekezeti alkalmakon. Szomorúan vallotta meg, hogy miközben pezsgett az élete a számos szolgálati lehetőségtől, kimaradt a gyermekei életének egy részéből.

És ezeket az időket már nem lehet bepótolni. A már lassan középkorú gyermekeinek az édesanyjukkal ma is szorosabb a kapcsolatuk. Az elvesztegetett lehetőségek nem térnek vissza. A tanulságot ő maga vonta le: „Isten nem azt várja tőlünk, hogy a szolgálat miatt ne gondoskodjunk a gyermekeinkről és a feleségünkről. A családunk legalább olyan fontos, mint a gyülekezet.”

Sok lánglelkű prófétának van megkeseredett, depressziós, elhanyagolt felesége; tengődő, figyelem- és szeretethiánytól szenvedő papgyermeke. És ez olyan sok mindent megkérdőjelez!

Megszoktuk, hogy a tisztségek, bársonyszékek mágnesként húznak magukhoz, sokszor úgy gondoljuk, nélkülünk semmi sem fog menni. Ha mi nem vagyunk, összedől az egész. Ennek a legtöbbször a család a fő vesztese. A gyermek és a házastárs húzza a rövidebbet. Ők az áldozatok, a csendes szenvedők. Akiknek el kell fogadniuk, hogy apa soha nincs itthon, soha nincs velünk, mert ő a fontos ember, a láthatatlan szülő.

Közben eltelnek az évek, és a gyermek lassan kirepül. Az elvesztegetett évek pedig nem térnek már vissza. Csak a folyamatos hiány érzése marad velünk. A tisztségek elmúlnak, az idő lepereg, mi pedig túl későn döbbenünk rá, hogy nincs újratervezés. Nincs új esély. Ami kihullt a kezünkből, az már soha nem lesz a miénk. Ezért hát addig óvd, amíg a tiéd!