Jóás királyának (798–782) válasza ez, amelyet Amacjá üzenetére („Gyere, állj ki ellenem egy csatára!”) adott, akit az edómiak feletti győzelme elbizakodottá tett. Többször használja a Szentírás a cédrus és bogáncs metaforáját. A képek használatával tanítani akar. Gondoljunk a királyválasztás példázatára (Bír 9,15)! A bogáncskóró (galagonyabokor) gömb alakú, szúrós növény, mindössze 30–50 cm magasra nő, mégis nagyratörő tervei vannak, kicsiny, de erről megfeledkezve a legnagyobb akar lenni, túllépve képességeit. Versenyre kelne a libanoni cédrussal, amely 15–20 méter magasra növő örökzöld. Ezzel a képpel a magát túlértékelő emberre mutat. Amacjá elvakultságának következménye a bukás, mert az edómi istenekhez fordulva sem a próféta, sem az izráeli király szavára nem figyel, aki hiába buzdította otthonmaradásra. A harcban Jóás győzedelmeskedett felette. Óva int ez bennünket, ne nagyok akarjunk lenni! Vegyük észre az intő szót! Tudjunk veszteg maradni, ha kell! (19)

Mk 16,1-8

503. dicséret

Uzzijjá (791–740) uralkodásának kezdetét és annak idejét egyaránt lejegyzi a krónikás, amint azt is, hogy 16 éves korában kezdett uralkodni. Ennél sokkal lényegesebb, hogy „kedves dolgot cselekedett, mint az ő atyja”. Az Úr útján járás családi hagyomány volt. Nem mindegy, milyen példakép van az ember előtt. Lehet úgy élni, és erre kell törekedni, hogy Isten elmondhassa rólunk: kedves dolgot cselekedett az Úr szemei előtt. Volt egy meghatározó személy az életében, Zekarjá próféta, aki istenfélelemre tanította. Ez lényeges útmutatás a számunkra is. Fontos az ő akaratát keresni, útmutatását követni, hétről hétre Igéjét hallgatni és olvasni, a prófétai tanításra figyelni. Egyúttal az Istennel való járás kedvező következményeit is láthatjuk. Amíg az Urat kereste, Isten sikereket, győzelmeket adott neki. Az ő segítségével győzelmet aratott a „filiszteusok, a Gúr-Baalban lakó arabok és a meúniak ellen. Sőt az ammóniak is adót fizettek” neki. Ismertté vált a környező népek között, „híre egészen Egyiptomig” eljutott. Kutakat ásatott, kiváló gazdasága volt, és jól képzett hadserege is, mert „sikert adott neki az Isten”

Mk 16,9–20

534. dicséret

Olyasmibe avatkozott bele a király, ami nem tartozott rá. Amikor a nép királyt kívánt, Isten engedett nekik, ugyanakkor behatárolta a szerepüket, az Istennel való kapcsolattartás, az áldozatbemutatás a papok feladata maradt. Uzzijjá tudhatta ezt, amint ismerhette Saul történetét is, aki szintén beleesett abba a hibába, hogy ő mutassa be harcba indulás előtt az áldozatot (1Sám13,9). Saul türelmetlen volt, Uzzijjá – akinek a neve azt jelenti: Isten az én erőm (Jahve ereje) – megerősödött, felfuvalkodott, és vétkezett Istene, az Úr ellen. Amikor a papok erre emlékeztették, haragra gerjedt, s ez lett a veszte. A harag rossz tanácsadó. Isten megfékezte annak kitörése előtt. Abban a pillanatban, amikor haragra gerjedt, leprás lett. Ez gyógyíthatatlan fertőző betegség volt, ezért a közösségéből való kizárással járt együtt. Így a király nem gyakorolhatta többé hatalmát, elkülönített helyen töltötte élete hátralévő napjait, tizenkét évet. Gyakran időzavarban vagyunk, de nem azért-e, mert olyasmikkel vagyunk elfoglalva, ami nem a mi dolgunk? Vigyázzunk, az elbizakodottság, a harag ne vezessen meggondolatlan cselekedetekre. Ezeknek súlyos következménye lehet.

1Thessz 1

744. dicséret

Jótám (740—735) uralkodásának kezdetén apjának a társuralkodója volt, amikor Uzzijjá leprás lett, s így ő segített a kormányzásban. Ez az időszak is beleszámít uralkodásának idejébe. Ezt tizenhat esztendőben állapítja meg az első vers. Nevének jelentése: Jahve tökéletes. Uralkodását az jellemezte, hogy Isten szemében helyesen cselekedett, ahogyan apja is, csak ,ő nem ment be az Úr templomába" Ez nem azt jelenti, hogy nem volt templomba járó", vagy ne lett volna fontos számára az, ami ott történik. Arra utal, hogy nem tévesztett célt. Ismerte atyja történetét, aki a papi feladatokat, az áldozatbemutatást is el akarta végezni. Ebben az értelemben nem vétkezett Jótám, nem ment be áldozatbemutatás céljával a templomba, de sokat munkálkodott a templom érdekében. Ő építtette az Úr házának felső kapuját. Erődítményeket húzott fel, és gazdaságilag is gyarapította az országot. A legyőzött népek az adófizetői lettek (5). De ott áll egy halvány megjegyzés: a nép a jó példa ellenére romlott volt. Mit tanulunk elődeink hibáiból, s mennyire tudunk példaadók lenni? Az egyéni és közösségi élet, Istenhez való hűség egyaránt lényeges.

1Thessz 2,1–12

590. dicséret

Áház (735—716), a déli országrész tizenkettedik királya nem követte atyja hitét. Uralkodása nagy hanyatlást hozott Izráel népének életében. Jobban bízott Asszíria segítségében, mint az Úr vezetésében. A következményekkel azonban nem számolt. Szellemi és vallási függésbe került, ,az Úr házát, a vezető emberek palotáját is kifosztotta, s Asszíria királyának adta" de ez nem segített rajta. Az ő szokásaik szerinti áldozóoltár készítésével tovább ,bosszantotta az Urat" (25). A pogány szokásokra olyan könnyen rámondja az ember: miért baj, ha...? A Szentírás azonban világosan rámutat: a pogány szokások gyakorlata elválaszt Isten helyes tiszteletétől is. Megnyílt a világ előttünk, a média, az utazások sok mindent hoznak elénk arról, hogyan élnek más kultúrákban. Sok minden tetszik is, és igyekszünk átvenni egyik-másik szokást. Jó végiggondolni, milyen okból. Mennyire ragaszkodunk keresztyén kultúránkhoz, mennyire lényegesek számunkra református szokásaink, a keresztség, templomba járás, igeolvasás, úrvacsorával élés? Ezek csak szokások, vagy valóban élő kapcsolat Istennel?

1Thessz 2,13–16

221. dicséret

Voltak királyok, akik bár kedves dolgot cselekedtek az Úr előtt, a bálványokat nem rontották le, tehát a nép kétfelé sántikált. A szövegből kiderül, hogy a jeruzsálemi templom falain belül is áldoztak más isteneknek. Összekeveredett minden. Nem elég fél szívvel szolgálni az Urat. Ahogy az sem, ha csak mi fordulunk az Úrhoz. Ezékiás (716–687) Júda egyik legjelentősebb uralkodója volt, bátran helyreállította Isten igaz és tiszta imádatát. Nem csak ő cselekedett kedveset az Úr előtt, erre ad útmutatást is. Illetve arra: ne kínáljanak esélyt a többieknek sem, hogy az ott lévő bálványoknak áldozzanak. „Hordjatok ki minden undorító bálványt...” Ha nincsenek ott, nincs jelen a kísértés sem, nem lehet áldozatokat bemutatni nekik. Ma azt mondanánk: elzárták magukat a babonák gyakorlásának lehetőségétől, a jóslásoktól és jósoktól. Bálvány bármi, ami az Isten helyére kerül, ahova nem kerülhet senki és semmi. Sem esemény, sem múlthoz való ragaszkodás, sem anyagiak. A 3Móz 20,7 rámutat: azért kell megszentelnie magát a népnek, mert az élő Úr szent.

1Thessz 2,17–20

295. dicséret

Helyreáll a templomi rend, az áldozatbemutatás. Megszólalnak Dávid énekei. Ezékiás nem elégedett meg azzal, hogy folynak az istentiszteletek, hanem elrendelte a páska megünneplését, valamint az egy hétig tartó kovásztalan kenyerek ünnepét. Ez az Egyiptomból való kivonulás emlékezetére elrendelt ünnep volt. A páskabárányt kovásztalan kenyérrel kellett elfogyasztani (2Móz 12,8). Az első páskát az Egyiptomból való szabadulás előestéjén hirdette meg Mózes (2Móz 12,1kk). Az akkor ott a kivonulás történeti eseményének része volt, minden további pedig emlékezés (5Móz 16,1kk). Ezékiás király rendelkezése ezt a rég elfeledett gyakorlatot elevenítette fel. Az ünnepre meghívta az egész népet, „Efraim és Manassé földjén egészen Zebulonig” (10). Nem volt egyöntetű a fogadtatás. De aki meghallotta és eljött, az megtapasztalhatta, mit jelent, ha az egyén, a szűkebb és tágabb közösség együtt ünnepel, és az Úr dicsérete és tisztelete kerül a középpontba. Hét napon át zengték Isten dicséretét, majd örömmel eltelve ismét hét napig ünnepeltek. Nem arra vártak, hogy mikor lesz már vége az ünnepnek, hanem elteltek az Úr örömével.

1Thessz 3,1–8

249. dicséret